Szűcs Dániel Mezőtúr Város polgármestere Polgármesteri Elismerő Oklevélben részesítette a törökországi földrengés mentési munkálatai során tanúsított hősies, életmentő tevékenységéért Papp János tűzoltó századost, a Mezőtúri Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság parancsnokhelyettesét február 23-án.
Mint ismeretes, február 7-én a 7,8-as erősségű földrengés következtében több tízezer ember vesztette el életét vagy sérült meg Törökországban és Szíriában. Már aznap tábort vert a törökországi katasztrófa helyszínén Magyar-ország hivatalos mentőszervezete, a HUNOR, aminek a mezőtúri Papp János tűzoltó százados is tagja. A magyar egység Hatay tartományban kutatott túlélők után, ahol többek között egy húszemeletes lakóépület dőlt romba, melyben a földrengés idején megközelítőleg ezer ember tartózkodott.
Papp János így emlékezett vissza a történtekre: „Nem gondoltuk, hogy ilyen mértékű a pusztulás. Antakyába mentünk, ami egy közel fél millió lakosú város és az épületek 80-90 %-a megrongálódott vagy összedőlt. A közlekedés, a vezetékes víz, gáz, villany, közvilágítás megszűnt. Nem gondoltuk, hogy ekkora a káosz. Pedig ez a város a földrengés epicentrumának a szélén volt… el se tudtuk képzelni, mi lehetett máshol. Odaérkezésünk idején a helyi török hatóságok irányítottak minket, hol segítsünk. Egy elhagyatott pizzázó kerthelyiségében állítottuk fel a sátrainkat, hálózsákban aludtunk tábori ágyakon, sokszor -7, -9 Celsius fokban. A bejárat fölé büszkén tettük ki a magyar zászlót, így könnyebben megtaláltak a török hatóságok is. A tábort őrizte a helyi rendőrség és katonaság, illetve minket is kísértek, óvtak, ne essen bántódásunk. A földrengés a hajnali órákban volt, az emberek többsége ekkor az igazak álmát aludta… Az épület, amihez vezettek minket, szó szerint eltört, a 2-3. emelet környékén és rádőlt egy másik sokemeletes épületre. A török hatóságok okkal feltételezték, hogy rengeteg ember került a romok alá. Mire megérkeztünk, a török és román csapat megkezdte a mentést, de átvettük a helyüket. A mentés során, akik túlélték, végig ott voltak, figyeltek, várták, megtaláljuk-e a rokonaikat. A mentőautók állandó mozgásban voltak. Akiket sikerült élve a felszínre hozni, átadtuk a török hatóságoknak, akik másik városba vitték őket a kórházakba, illetve voltak velünk orvosok is, akik ellátták a sérülteket. Nem latolgattuk, mennyi az esély a túlélésre, egy cél lebegett előttünk: túlélőket akartunk találni. A harmadik, negyedik nap már megválasztotta, onnantól nagyon lecsökkent az esély. Mi pont azért döntöttünk úgy, (egyedüliként, ahogy utólag mondták), hogy éjszaka is dolgozunk. Mi vállaltuk, hogy nem fogunk megállni, nem fogunk pihenni, 8 órás váltásban küzdöttünk, ezáltal nagyon sok embert tudtunk éjjel is megmenteni. Eleinte könnyebb volt, mert hallottuk a hangjukat. Velünk voltak a kereső kutyák is, ők tudtak jelezni, hogy hol lehet túlélő. Ahogy haladt az idő, ez egyre nehezebb lett. A szavak, a hangok a törmelékek alól elhalkultak és csend lett. Voltak olyan eszközeink, pl. száloptikás kamera, amivel be tudtunk nézni résekbe, törmelékek alá, így észrevehettük azokat is, akiknek már nem volt ereje hangot kiadni. Papp János érdeklődésemre, hogy van, mióta hazaérkezett, a következőképp válaszolt: „Köszönöm szépen, jól vagyok, fáradt vagyok még, de mérhetetlenül büszke, hogy a HUNOR Mentőszervezet tagja lehetek. Büszkeséggel tölt el, hogy magyarként, mezőtúri lakosként tudtam, tudtunk segíteni bajba jutott embereken! Illetve szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a sok támogató üzenetet, erőt adtak a nehéz percekben! Köszönöm szépen! Hazámat szolgálom!”
Kitüntetéséhez szívből gratulálunk!
Kakuk Móni
Fotó: Jenei József