A zsidó gyökerek „megérintése” – avagy megrendítő vallomások a Rumbach Zsinagógában

Egy egészen felkavaró és egyben inspiráló rendezvényen vehettem részt március 31-én, a Rumbach Zsinagógában zsidókkal, keresztényekkel, rabbikkal, papokkal, holokauszt-túlélőkkel és német náci tisztek leszármazottaival együtt Budapesten. Egy biztos: az élményét magammal viszem, amíg élek. 

Ráadásként kapcsolódási pont is akadt számomra nem is egy, többek között a nap folyamán döbbentem rá, hogy „A hallgatás leplének szétszakítása” elnevezésű zsidó-keresztény konferencia lényege milyen szorosan egybefonódik harmadik regényem, a „Madeleine padlása” gondolatiságával.

Zsidó emlékezet Mezőtúron

Amikor a konferencia meghívóját áttekintettem, mely az „Emlékezet és remény – A hallgatás leplének szétszakítása” címet viselte, „A holokauszt elkövetői leszármazottainak bibliai útja a megtisztulás felé” alcímmel, eldöntöttem, hogy indulásom előtt felkeresem a mezőtúri zsidótemetőt és a volt Zsinagóga épületét is. Pusztai Zsolt néprajzkutatótól kaptam a helyi zsidók történetével foglalkozó helytörténeti jegyzeteket, amikből kiderült számomra, hogy ha a vidéki zsidóságot tekintjük, a Holokauszt időszaka előtt Mezőtúr egyértelműen ott volt a legnagyobb zsidó közösségekkel rendelkező kisvárosok top listájában. Főként tanárok, jogászok, kereskedők, orvosok kerültek ki közülük. Itt élt az 1936-ban elhunyt Márer Sándor, aki Spitzer Bélával közösen a gőzmalom, gőztéglagyár és a fatelep vállalat tulajdonosa volt. 140 embert foglalkoztattak részben az Ilona-malomban, aminek a helyén ma egy német áruház áll. Az egykori Ilona-malom emlékét épületének egyszerűsített mészkő másolata őrzi. Magyarország főrabbijának, Frölich Róbertnek is Mezőtúron éltek az ősei, ahogy megtaláljuk a Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színházi, opera-, televíziós- és filmrendező Szinetár Mikós felmenőit is. Ma már nincsenek új temetések a kilencvenes évek óta, de a temető mindenki számára látogatható. A héber feliratokon, a megdőlt síremlékeken ott az öröklét csendje. Hol a fagy marja meg, hol a tavaszi eső csorog végig rajta. A hónapok, az évszakok telnek, a kő lassan porlik, milliméterről milliméterre kopik, és nem sok látogató akad. De azért még mindig jönnek. Budapestről, külföldről, vagy épp átutazóban térnek be. „Nézd a jácint még mindig kivirágzik rajta. Pedig már lehet, hogy az is elhunyt, aki ültette”- mutatja Kelemen Márton sétánk közben egy ódon sírnál.

Sorsuk egyáltalán nem a Holokauszt időszakában vált igazi tragédiává. A kitaszítottság, a száműzetés évszázadainak egyenes következménye volt a hatmillió kioltott élet, aminek gyújtópontja volt egy idilli német kisváros Tübingen is, ami még fontos lesz a beszámoló szempontjából.

Mezőtúron, a volt zsinagóga klasszicista épülete 1830-ban épült. Téglalap alaprajzú, egyszerű tömegéhez nyugati homlokzata előtt nyitott portikusz épült. A portikusz magasított szintjéhez három irányból tömör korlátfalak közötti lépcsősort építettek. A négy korinthoszi fejezetű oszlop a széleken egy-egy párt alkotva áll. A hatvanas évektől kezdve városi galéria. A Tóra tekercset elvitték és elköltöztek vagy kihaltak az utolsó családok is, akik még annak idején részt vettek szombatonként a hitközösség vezető bölcsességének meghallgatásában. De az alázat és a köszönet megmaradt azoktól, akik a fehérre meszelt falú, letisztult épületbe lépnek. Napjainkban is békét és fennköltséget áraszt. Jelenleg épp a Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep negyven éves gyűjteménye van kiállítva és vár a zsűrizésre. Máskor kórusok lépnek fel vagy klasszikus zenei koncertek kerülnek megrendezésre. Ha belépünk, baloldalon, egy márványtábla másolatán, több mint 200 név szerepel. Egész családok, akiket bevagoníroztak 1944. június 16-án és munkatáborokba vittek. A többségük sohasem tért haza. A házaikat hazaérkezésükig kifosztották vagy kisajátították… Itt meg kell említeni Botyánszky János (1934-1976) evangélikus lelkész bátor cselekedetét, aki ha egymaga megakadályozni nem is tudta a deportálás rettenetét, de nem maradt csendben azon a napon… a vonatokra erőszakkal felvezetett családok kiszolgáltatottság felé zakatoló, félelemmel teli útját szomorú harangszóval kísérte… és imádkozva várta őket haza, Mezőtúrra. Szlovák, görög és orosz nyelvismerete mellett héberül is kiválóan tudott, így amikor néhányan a haláltáborokból hazatérhettek, a rabbi halála okán ő maga prédikált nekik héberül. Mezőtúron emlékére 2012-ben az evangélikus templom mellett szobrot állítottak. Györfi Sándor Kossuth-díjas szobrászművész egy templomot formázó, vörös színű mészkő alapon helyezte el Botyánszky János kidolgozott bronz domborművét. A kő tetején lévő harangon a következő dátum olvasható: 1944. június 16. Ezen a napon, minden évben megemlékezést tart Mezőtúr Város Önkormányzata, aminek alkalmából Botyánszky-díj átadására is sort kerítenek.  A díjat azok a személyek kaphatják, akik mezőtúri embertársukért, vagy embertársaikért való önzetlen emberségről, segítőkészségről tesznek tanúbizonyságot és ezzel kiemelkedő példát mutatnak. Erre a díj átadását megelőzően bárki javaslatot tehet. Majd az ünnepség folytatásaként egy emléksétát követően a Holokauszt emlékhelynél a történelmi egyházak képviselői imádságot mondanak és a résztvevők és az leszármazottak köveket helyeznek el…

Vonattal Budapestre

A konferenciára vonattal utazóban eszembe villant a rendezvény egyik szervezőjének, a mezőtúri származású Simonyi Andreának a megtört vallomása arról, miszerint 1944-ben, azon a bizonyos napon, amikor a mezőtúri zsidó családokat elhurcolták, az ő nagyapja a vasút dolgozójaként asszisztált ehhez azzal, hogy nem emelte fel a hangját, nem akadályozta meg az eseményeket. Vétkesek közt cinkos, aki néma- írta Babits 1938-ban. Továbbá felidézte azt az általános közhangulatot, ami megágyazott ahhoz, hogy a helyiek kollektívan nem érezték lopásnak a gazdag zsidó családok ingóságait a saját házuk kincsévé tenni… nem csak Mezőtúron, bárhol az országban. Simonyi Andrea egy korábbi Emberség napi beszédében a hallgatósággal láttatta a kárörvendő arcokat, akik a kapával kerti munka közben kifordították az arany ékszert… akik önzőségükben nem szembesültek a saját bűnrészességükkel.

1944. a mezőtúriak emlékezetében

A Mezőtúr és Vidéke újság írása kapcsán van szerencsém beszélgetni 90, 95 és 100 esztendős lakosokkal. Ezek a társalgások különbözően zajlanak, de egy dolog közös bennük: mindig újra és újra megállapítom, hogy noha jelenleg éppen 2023. szerepel a naptáron, az idős emberek szíve ott maradt 1944-ben… kivétel nélkül legtöbbet és legérzékenyebben 1944. rettenetéről mesélnek… holott közel nyolc évtized telt el az óta. Vajon ez azt jelenti, hogy nem volt lehetőségük feldolgozni, kibeszélni az akkoriban történteket és túl sok titkot örökítettek át a leszármazottaikra akaratlanul? Érdekesség, hogy a zsidó emberek elhurcolásának napjáról viszont soha senki nem tett eddig nekem magától említést, mintha az meg sem történt volna… Ahogy Bibó István a korabeli hazai hangulatot lefesti tanulmányában: „1945. után az első megrendülés elmúltával mind érezhetőbben újból kialakult az antiszemitizmus.” De kapcsolódhat ehhez ifj. Bibó István gondolata is a „kollektív szégyen”-ről.

A lenyűgöző Rumbach Zsinagóga

A konferencia a Sebestyén utcai Rumbach zsinagógában került megrendezésre, melyet 1870-72-es építése után 2021-ben újítottak fel teljes körűen. Az épületet az akkoriban még ismeretlen, később világhírűvé vált, alig 30 esztendős Otto Wagner tervezte. A zsidó templom modern, könnyűszerkezetes technológiával készült, vaspántszerűen egymásba fonódó, fém tartóelemek tartják össze. A bizánci és mór jellegzetességeket mutató, a vörös, a kék és az arany színeiben pompázó zsinagóga leghangsúlyosabb eleme a vörös csíkokkal szegett, sárgás színű homlokzata, amelyen minaretekre emlékeztető kupolás tornyokat láthatunk. A belső teret új dimenzióba helyezi a lenyűgöző kupola, mely egyszerre érzékelteti az örökkévalóságot és a törékeny halandó létet. Nehéz elképzelni, hogy 1944-ben a náci katonák istállónak használták az épületet…

A keresztények is zsidó gyökerekkel rendelkeznek

A programot Jobst Bittner tübingeni lelkész, a Marsch des Lebens (Menetelés az életért) mozgalom alapítója szervezte német és magyar keresztény közösségekkel, valamint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével (Mazsihisz) közösen. Kiss Henriett, a Rumbach vezetője külön szeretettel köszöntötte a meghívott keresztény egyházi iskolák tanulóit.

Simonyi Andrea szervező szintén üdvözölte a meghívottakat és elmesélte, hogy egy évtizede dolgozik azon, hogy a zsidók és a keresztények közelebb kerüljenek egymáshoz. Ebben társra lelt Jobst Bittner német lelkész személyében. Az első sorban foglalt helyet a napokban Radnóti-díjjal elismert holokauszt-túlélő Sommer Kati, akivel a későbbiekben magam is érdekes beszélgetésbe elegyedhettem.

Heisler András, a Mazsihisz elnöke, a Zsidó Világkongresszus alelnöke szintén nagyon fontosnak tartotta, hogy meginduljon a párbeszéd a zsidók és keresztények között. Hozzátette, már az 1200-as években rendeztek hitvitákat, viszont ezen alkalmak közös nevezője végül minden esetben a zsidók nyilvános számonkérése lett. A hitviták a középkorban folytatódtak, de a lényegüket tekintve nem fejlődtek. Heisler András felidézte Ferenc pápa szavait, melyek szerint a „kereszténység nem fér össze az antiszemitizmussal”. Emellett hozzátette, fontos a hiteles emlékezés. A Holokauszt az emberiség legnagyobb tragédiája. „De ennél tovább is lehet menni, hiszen a monoteista vallások gyökere a judaizmus, így a kereszténységé is, méghozzá annak következtében, hogy kétezer éve élt egy názáreti rabbi, aki nem a törvények eltörléséért, hanem azok betartásáért prédikált”- emelte ki. A Mazsihisz elnöke szerint a történelmet soha nem szabadna napi politikai szempontok szerint átrendezni. 

Zev Paskesz, a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség főtitkára pár székkel előttem hallgatta a megnyitót, de nem tudott sokáig észrevétlen maradni, Simonyi Andrea kiemelt tisztelettel köszöntötte. Zev Paskesz elmondta, a Rumbach zsinagógához személyes élményei is kötődnek és felújított állapotában még nem láthatta. Megható történettel vázolta azt, hogy az örökkévalónak mindig van miben reménykednie.

Ahogy a megnyitót, úgy az egész konferenciát áthatotta az a fontos alaptézis, miszerint a kereszténység zsidó gyökerekkel rendelkezik és a közeledésnek egyik módja ezeket a gyökereket „megérinteni”.

A beszédeket összekötő tradicionális zsidó zenék és táncok közben, melyet az YC tánccsoport és a Beersheva zenei csoport adott elő, nem sejtettük, hogy azok, akik zeneiségükkel elbűvölnek bennünket, egyenes ági leszármazottai olyan német náci tiszteknek, aki közvetlenül részt vettek a legnagyobb vérengzésekben…

Simonyi Andrea, aki a „Menetelés az Életért” mozgalom hazai vezetője is egyben, kiemelte, szinte egyáltalán nincs olyan alkalom, amikor a keresztény és a zsidó közösség tagjai együtt lehetnek, épp ezért fontos esemény a konferencia.

Jobst Bittner német keresztény lelkész, aki szembe mert nézni a náci múlttal

Jobst Bittner T.O.S. Tübingen keresztény gyülekezet vezető lelkésze, nős, két gyermeke van. Teológiai mesterfokozatát a Tübingeni Egyetemen szerezte. A „Menetelés az Életért” mozgalom alapítójának könyve (Die Decke des Schweigens) „A hallgatás leplének szétszakítása” címmel jelent meg magyarul az Immanuel Alapítvány gondozásában, 2015-ben.

A konferenciára nem egyedül érkezett. Vele tartottak gyülekezetéből azok a leszármazottak is, akiknek nagyapjai, dédnagyapjai, ükapjai részt vettek a náci eszmék kegyetlen végre hajtásában és akik a nap folyamán felelevenítették a múltbéli eseményeket, megrendülten bocsánatot kérve a jelenlévő zsidó közösségtől.

Jobst Bittnerrel a szünetben szót váltva megállapítottam, hogy igazi forradalmár, tele belső erővel, aki nem tud beletörődni a közönybe és a hallgatásba. Nem kérdés, igazi példaképe lehet mindnyájunknak.

Előadásának elején először elnézést kért a nyelvért, amin beszél, hiszen mint elmondta, sokszor tapasztalja, hogy már önmagában a német nyelv hangzása is feltépi sokakban a sebeket. „Ez a nyelv felelős 6 millió zsidó haláláért, Magyarországon legkevesebb fél millió ember tragédiájáért.”

Jobst Bittner küldetése lett egy olyan módszertan kidolgozása, mely felszámolja a családi, közösségi, egyházi, nemzeti múlt sötét területeit lepelként borító hallgatást. Már a korábbiakban említettem Tübingen városának fontosságát a náci eszmék elterjedésében. Ugyanebben a városban telepedett le Jobst Bittner feleségével az egyetem elvégzése után- a város kiemelt náci múltjáról mit sem sejtve. Az 1980-as évekig ez az idilli dél-németországi kisváros elhallgatta a háborús történéseket… Tübingen híres egyeteméről kerültek ki az SZSZ tisztek kiválóságai, kutatók, mérnökök, orvosok… és az is, aki megszervezte az auschwitzi deportációkat.

Ezen a ponton meg kell mutatnom a kapcsolódási pontot, ami miatt érintettségem megkérdőjelezhetetlen lett számomra. Jobst Bittner könyvének hátlapján a következő sorok olvashatóak: „Mi, magyarországi keresztények és egyszerű állampolgárok még a Holokausztra emlékező 70. év után sem érezhetünk megkönnyebbülést. E könyv olyan húrokat pendít, amelyeknek rezegnie kell és megérintenie Magyarország igazi jövőjét kereső emberek szívét. Talán a gyász ideje még Isten előtt is letelt 70 név távlatából: az igazság feltárása, elmondása és a felelősségnek e könyvben felvázolt szinten történő elismerése azonban el nem évülő kötelesség.” Egy évvel korábban pedig én egészen hasonlóan fogalmaztam Madeleine padlása című regényem esetében a könyv fülszövegének végén: „Csak a padlás hozhat gyógyulást a háború sebeire, ami nem poros történelem 2022-ben sem, a gyógyulás feladata az idő távolsága miatt sem évült el.”

Jobst Bittner vallja, nem elég megrendülni, tenni kell. Fel kell emelnünk a hangunkat a zsidó gyűlölet ellen… ami napjainkban is áthatja a világot. Mózes a Teremtés könyve szerint így fogalmaz: minden nemzetnek és országnak van egy irány, amire néznie kell és az Izrael. Jobst Bittner veszélyesnek tartja a túlzott nacionalizmust is. Mint ahogy kifejti, elsődleges identitásunk nem a nemzeti kultúrában keresendő, hanem Istenben és az ő igéjében. Minden országnak van egy áldozattörténete és egy bűntörténete. Ha nem tudunk a múltról, az azzal a veszéllyel jár, hogy nem vállalunk felelősséget a jövőért. Németország évtizedekig hallgatott és még mindig nehezen nyílnak meg a családtagok ezzel kapcsolatban. A családokban nem beszéltek a náci múltról, vagy ha igen, „senki sem volt ott, amikor azok a bizonyos dolgok történtek”. Hozzáteszi, ha egy nép küldetéstudattal rendelkezik, többnek, jobbnak érzi magát a többinél, újra elindulhat azon az úton, ami a holokauszthoz vezetett. Majd mesélt arról, hogy a deportáció ilyen „sikeresen és jól szervezetten” azért történhetett meg, mert az emberek hallgattak és ezzel cinkostárssá váltak. Közönnyel, passzívan figyelték a zsidóellenességet, sőt, több esetben együttműködtek a nácikkal.

Transzgenerációs traumák és a gyógyulás

A rendezvényen fiatal németek meséltek arról, hogyan tudták meg dédapjaik és ükapjaik bűneit. A történeteik egy dologban mindenképp megegyeztek, családtagjaik beszámolójuk szerint ők nem tehettek semmiről, fiatalok voltak és parancsot teljesítettek. Az első felszólaló Anna, megtörten, elcsukló hangon mesélte, hogy az ő dédapja itt volt náci tiszt Budapesten… Ahol most áll, ez a hely, a Rumbach zsinagóga, épp az ő ötletükre lett istálló, hogy ezzel is megszentségtelenítsék a templomot. „Azért vagyok itt, mert nagyon sajnálom azokat a bűnöket, amiket a családom elkövetett Magyarország és a magyar zsidóság ellen…”- hangzott el az első vallomás, ami közben minden jelenlévő talán először érezte át, milyen fontos pillanatoknak lehetünk aznap részesei. A háború után Németországban nem csak az áldozatok, de az elkövetők is némán szenvedtek az idill leple alatt. Egyes beszámolók szerint a hazatért családapák saját családjukon újra eljátszották a történteket. Végletes esetekben gyermekeiket szobájukba zárták vagy egyéb bántalmazó eszközökkel igyekeztek belső bűntudatuk, feszültségük beteges oldására, amin nem voltak képesek külső segítség nélkül uralkodni. Kutatások szerint a túlélők unokái akkor is szenvedtek rémálmoktól és egyéb pszichés betegségektől, ha nem tudtak felmenőik előéletéről.

Fényes polgári díszlet keretezte az alkoholizmust, a családon belüli erőszakot, az elfojtott érzelmeket. Nemzedékről nemzedékre hatással van napjainkban is a II. világháború. A tettesek leszármazottainak különböző árulkodó tünetei lehetnek: látszólag alaptalan félelmek, kapcsolatzavarok, érzelemhárítás. Jobst Bittner szerint a kiengesztelődésnek négy lépése van: az igazság megismerése, a sokk feldolgozása, a bűnbánat kezelése és végezetül a zsidó gyökerek megvallása.

Katolikus papból nyugdíjazása után a rabbiképző hallgatója

A felszólalások között a fájdalmas szembenézések sorában kitűnt egy nyugdíjas korú katolikus pap, aki felelevenítette, miként szembesítette nagyanyját a hibájával, amikor egy elhurcolt zsidó család szőnyegét vitte haza boldogan. Meglepő volt hallani, ahogyan a pap elmesélte, 2022. szeptemberében Budapesten, az Országos Rabbiképző Egyetem judeasztika szakán kezdte meg tanulmányait.

Az irodalom hatása a vallomástételekre

Egy vak hölgy (L.E.) megrendítő beleéléssel mesélte el, Karinthy Frigyes Barabbás című novellája hogyan oldotta fel a hallgatást nagyapjában, miközben felolvasta részére a művet. Mint felelevenítette, nagyapja egyszerre zokogásban tört ki… kibukott belőle, hogy 1944-ben a Singer és Wolfner Kiadónál az volt a napi feladata, hogy megsemmisítse, széttépje, zúzdába szállítsa a zsidó szerzők műveit… köztük Karinthyét… egyik nap eldöntötte, hogy az aktatáskájába minden nap becsempész belőlük, és megmenti az utókornak, de végül nem volt bátorsága hozzá és évtizedekig gyötörte emiatt a bűntudat.

Magyarul sem könnyebb megszólalni, mint németül, ha a bűnöket tekintjük

A nap befejezéseként a rendezvényt egy összegző előadás-sorozat zárta le, amelyen beszédet mondott Hardi Titusz bencés szerzetes, a Pannonhalmi Főapátság oktatási főigazgatója, ifj. Bibó István filozófus, szociológus, valamint Kardos Péter főrabbi, a zuglói zsinagógakörzet rabbija (Magyarország egyetlen holokauszt-túlélő rabbija).

Hardi Titusz bencés szerzetes kijózanító realitással állapította meg a német vendégek bevezetője kapcsán, hogy valóban nagyon nehéz német nyelven megszólalni, amikor a holokauszt hatmillió zsidó áldozatáról kell beszélni, de nem könnyebb magyarul sem beszélni, amikor hatszázezer magyar áldozatról és magyar elkövetőkről kell emlékezni. Nem habozott ismét felhívni a figyelmet arra: a magyar állam bevagonírozott több mint 434 ezer embert, és ezt csak úgy lehetett megtenni, ha sok ezer magyar cinkos csatlakozott ehhez az óriási szervezést igénylő rettenetes feladathoz.

„Lehetett volna másként is. Bulgáriában az egyház egy emberként kiállt a helyi zsidóság mellett és megakadályozta a deportálásukat. Magyarországon ez nem történt meg”- tette hozzá a fájdalmas igazságot. Megemlítette: voltak ugyan kivételek, ilyen volt többek között Salkaházi Sára, aki addig védte a zsidókat, míg meg nem gyilkolták. „Négyszázra teszik a számát az aktív ellenállóknak, ami 0,01 százaléka a korabeli magyar keresztény társadalomnak.” Hardi Titusz viszont bizakodóan tekint a jövőbe és az új nemzedékeket tekintve.

Beszédet mondott még a délután folyamán ifj. Bibó István, a posztumusz Széchenyi-díjas jogtudós, filozófus, szociológus, politikus,egyetemi tanár és író, az 1956-os Nagy Imre-kormány államminiszterének, Bibó Istvánnak a fia, aki egyúttal Ravasz László református püspöknek az unokája. A szociológus felelevenítette, nagyapja mennyire megbánta addigi gondolkodásmódját Auschwitz után, ráadásul nem feltételezte azelőtt, hogy idáig fajulhat a zsidókérdés társadalmi megítélése. Ifj. Bibó István szerint nem lehet nem szembenézni azzal a kollektív szégyennel, ami 1944. kapcsán a magyarok múltjának része lett és fontosnak tartja ezzel kapcsolatban a mai fiatalok edukációját.

Kardos Péter főrabbi, holokauszt-túlélő bölcs humorral kezdte beszédét, majd kimondta azt, amit azt hiszem, minden jelenlévő érzett a Rumbach zsinagógában: „A mai nap kivételes és megismételhetetlen, ilyen hangulatot még nem éltem át, s azt hiszem, nem is fogok.”

A szervezők kihangsúlyozták, bárki csatlakozhat a Menetelés az Életért mozgalom szervezőihez és a saját városában alkalmat adhat azoknak az emlékezésre, gyógyulásra, szembenézésre, akik úgy döntenek, „szétszakítják a hallgatás leplét”. Ahogy Jobst Bittner fogalmazta: nem elég megrendülni, tenni kell…

Megjelent a Lámpásban,  a Bodoki Fodor Helytörténeti Egyesület negyedévente megjelenő honismereti, közművelődési és irodalmi lapjában 2023. június végén.

Kakuk Móni