Búsi Lajos fazekasmester emlékére
Néhány hete annak, hogy hosszan tartó betegség után elhunyt Búsi Lajos fazekas, a Népmûvészet Mestere, a Magyar Mûvészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagja, Mezõtúr Város Díszpolgára, a kortárs magyar népi iparmûvészet egyik legjelentõsebb alkotója. E szakmai nekrológ pályája néhány fontosabb állomásának bemutatásával kíván emléke elõtt tisztelegni.
Földmûves család gyermekeként született 1941-ben. A Vízköz tanyavilágában töltötte elsõ éveit, édesapja elesett a háborúban, így édesanyja nevelte nõvérével együtt. Mezõtúrra 1951-ben költöztek be, nevelõapja, Juhász Péter csizmadia ragaszkodott hozzá, hogy szakmát tanuljon. Elõbb asztalosnak készült, de 1955-tõl már a Fazekas Szövetkezetben lett inas, az elsõ évben Csibi Ferenc és Csík Lajos oktatta, majd Lévai Albert lett a mestere. Háromévnyi inaskodás után, 1958-tól már a termelésben dolgozott kézikorongosként.
A szövetkezeti munka az 1950-es évek végén alapvetõen a tömegtermelésrõl szólt, népies stílusú dísztárgyakat készítettek. Az 1960-as évek elejétõl azonban a kultúrpolitika egyre inkább teret engedett azoknak az alkotóknak, akik a magyar népmûvészet korábbi-fõleg 19. századi- stílusait felelevenítve, azokat mûvészi igénnyel átdolgozva kívántak saját szakterületükön dolgozni. Szabó Kinga tervezõ és Borsos Géza fazekasmester alapvetõen meghatározták Búsi Lajos alkotópályájának elsõ éveit, tanácsokkal, szakmai segítséggel támogatták az akkor már kiváló korongosnak számító fiatal alkotót. A szövetkezetben 1967-ben létrehozott alkotómûhelybe már õ is bekerült, hiszen azokban az években sorra nyert pályázatokat, illetve megkapta a népi iparmûvész címet is.
Alkotói stílusának változását a közvetlen kollégák mellett Kresz Mária néprajzkutató is befolyásolta, hiszen a fiatal túri fazekasok szinte havonta megfordultak a Néprajzi Múzeum kerámiaraktárában, ahol a régi edényeket szakértõ magyarázatokkal színesítve tanulmányozhatták. Készített siklósi edényeket, a Dunántúl több fazekasközpontjának használati kerámiáit kikorongozta, de a számára legjobban tetszõ formákra a gömöri edényekben lelt, illetve díszeit az 1830-1870 között készült túri edényekrõl vette át: mázfolyatás, „hódazás”, egyszerû fésûs minták. Ezek saját korukban használati tárgyak voltak, a díszítõ funkció csak másodlagos volt. Ez az egyszerûség és összhang nyújtott számára követendõ esztétikai értéket, ez a felfogás vezette egész munkássága alatt.
A késõbb a szakmában már „búsis” stílusként is nevezett forma- és színvilág kialakítása az 1970-es évek közepére tehetõ. Ezek fõ jellemzõi: nagy öblû, könnyûre korongozott, elsõsorban fennálló (tehát nem tányér vagy tál) edények. Arányaik tökéletesek, akár a túri edények büszke tartású korsóit vette alapnak, akár a gömöriek kicsit nyújtottabb, szélesebb szájú darabjait. A fülek hangsúlyosak, de nem túl nagyok, mindig a használati funkcióból indult ki, tehát erõsek, vaskosak, az edényre alaposan rádolgozottak. Kanták, butykosok, orroskancsók, céhkancsók, csali-kancsók és csalikorsók. Színekben a sárga, a zöld és a barna dominált, ezek keverése, árnyalataik változtatása hozta az újításokat. Edényein ritkán és csak az üres helyek kitöltésére használta az írókát vagy az ecsetet, sokkal izgalmasabbnak találta a mázakkal és az öntõfestékkel való játékot, a nagy színes felületek kontrasztjait. Az 1970-es évek végén jelentek meg azok az edényei, amelyeken már a rátétek dominálnak. Az edényen körbefutó abroncsok, zsinórozás, illetve az agyaggombok, melyek használata egyrészt a partiumi városok fazekasainál volt szokás, másrészt a balkáni központok edényeinek is jellemzõje. A jobbnál jobb darabok folyamatosan kaptak elismeréseket a népi iparmûvészeti zsûriken. Ennek, és a pályázatokon nyert díjainak köszönhetõen 1984-ben megkapta e mûfaj legnagyobb állami elismerését, a Népmûvészet Mestere címet.
Búsi Lajos bármely munkáját tekintjük, annak stílusa olyan mértékben egyedi, hogy nem lehet összetéveszteni más kortárs alkotóéval. Ugyanakkor e stílus nem magányosan töltött mûhelymunkával jött létre, hanem éppen ellenkezõleg, folyamatosan párbeszédben volt alkotótársaival. Elõbb tanult, majd már õ adott tanácsokat. A szövetkezeti évek alatt talán a Kósa Klárával való munkakapcsolata volt a legfontosabb, késõbb Gonda István baráti-szakmai kötõdése volt a legerõsebb, de szinte minden helyi és más vidékeken élõ szaktársával tartotta a kapcsolatot, illetve a szövetkezeti évek után saját mûhelyében Ágnes lányával együtt készítették az ország minden pontjára eljutó, valódi értéket képviselõ, a kortárs túri fazekasság legjobb darabjainak számító kerámiáikat.
Õ még egy olyan korban tanulta a fazekasságot, amikor a mesterek még nem hobbisták voltak, nem olyanok, akik három hónapos tanfolyam után kaptak szakképesítést, hanem gyerekkoruktól kezdve minden nap a mûhelyben dolgozva szedték magukra a tudást. Egy kiállítására készülve 2010 táján beszélgettünk, szóba jött, hogy mennyi idõ kell egy jó szakember kineveléséhez:
„Úgy 15 év munka után éreztem azt, hogy sejtek valamit a szakmáról, úgy 40 évnyi korongozás után már tudtam ezt-azt, most, így 70 évesen mondhatom, hogy valamit már tudok úgy, mint Borsos (Géza) atyamester.”
Nézzék meg otthon, van-e Búsi Lajostól kerámiájuk, és ha van, vigyázzanak rá, mert az érték.
Búsi-kerámiákat találhatunk számos közgyûjteményben, a Túri Fazekas Múzeum állandó kiállítása és raktári anyaga mellett komoly kollekció gyûlt össze a kecskeméti és a budapesti népi iparmûvészeti múzeumban is. Ez utóbbiban nyílik meg július 26-án 15 órától Életcserepek címmel a Búsi Lajost és Gonda Istvánt köszöntõ kiállítás, mely sajnos mára részben emlékkiállítássá változott. (Cím: Népi Iparmûvészeti Múzeum, Budapest, Fõ utca 6.)
Pusztai Zsolt muzeológus
