90 évvel ezelőtt, 1933. január 13-án, pénteken született meg éjfél után 13 perccel Selmeczi Sándor József Mezőtúron. Édesapja, Selmeczi József 1889-ben született a Felvidéken és első házasságát Badár Eszterrel kötötte, Badár Balázs fazekasmester lányával. Tőle két gyermeke született, Eszter és László. Badár Eszter halálát követően ismét párra talált és újranősült. A választott ara, Szecsei Márta 1892-ben született Mezőtúron, házasságkötésükre 1932-ben került sor. A család anyai ágról az 1700-as évekig visszakövethetően mezőtúri volt. Selmeczi Sándor József két éves volt, amikor 1935-ben megszületett kishúga, Selmeczi Ilona. A család kezdetben pékséget üzemeltetett Mezőtúron, majd pálinkafőzdét.
Selmeczi Sándor József a két éves kötelező katonaidőt leszolgálva, 1955 novemberében szerelt le. Ekkor már foglalt volt a szíve, hiszen öt éve udvarolt a meseszép Bán Teréziának, akinek szigorú szülei óvása, féltése miatt a küszöbét is csak három év elteltével léphette át. Végül hat év plátói szerelem után 1956. május 19-én, a szülők áldásával egybekeltek. Selmeczi Sándor József ekkoriban már közéleti személyiség volt, sokan ismerték, hiszen a Tanácsházán dolgozott 1953. óta, mellette a szabadidejében a MAFC mezőtúri csapatában futballozott, mint kapus. Kezdetben vezető könyvelőként tevékenykedett a pénzügyi osztályon, vezette az ipari osztályt és városi sportfelelős volt. Ezt követően a Tanácsháza által fenntartott Szociális Otthonnak lett az igazgatója, ahol húsz éven keresztül dolgozott, egészen 1988-ig. Tagja volt a Megyei Vöröskeresztnek. A nyugdíjazása előtti öt évben a Téglaipari Vállalatnál volt kereskedelmi osztályvezető 1993-ig. Harminc éve nyugdíjas.
Találkozásunkkor sokat mesélt nekem a kilenc évtizedről, amit megélt. Jó volt hallgatni és együtt belemerülni az elmúlt évek örömeibe, bánataiba, s közben, mint egy kalapos, elegáns hölgy, a hajdani mezőtúri világ is megérintette az arcomat egy pillanatra. Sorsok, emberek, akiknek a története összekapcsolódott évekre vagy évtizedekre, itt, Mezőtúron.
Kérdésemre, mi volt pályafutása során a legszebb időszak, egyértelműen a Szociális Otthon miliőjét emelte ki. „Mindent megtettem az öregekért. Kölcsönösen megadtuk egymásnak a tiszteletet. Évente kirándulásokat szerveztem, negyven fővel egy hétig lementünk a Balatonra, ősszel egy hétig pedig Bánhorvátiba. Utóbbi városban istentiszteletet szerveztem a részükre kérésük szerint. Szerettem velük időt tölteni. Talán azért is, mert én a szüleimet korán elveszítettem. Nem hallottam őket soha veszekedni. Gyermekkoromban nem volt rádió, tévé, énekeltünk és meséltünk. Az otthonban a búcsú mindig nehéz volt, de minden temetésre kimentem, amikor a városban tartózkodtam. Láttam olyan időseket, akik mindent megadtak a gyermekeiknek… házat, autót. De az otthonban nem nyitottak rájuk ajtót, nem látogatták őket. Volt, aki ezért öngyilkosságot kísérelt meg… de aztán ezen is túljutottunk és a támogatással, szeretettel meg tudta úgy hiszem, mindenki látni még a szépet, a jót az életben. Az is, akitől a saját családja elfordult idős korára. Akkoriban 170 lakó élt az otthonban és hozzánk tartozott 5 napközi otthon és a házi gondozó szolgálat is. Az új, B épületet rekord alacsony összegből meg tudtuk építeni (nyolc és fél millió forint volt akkoriban), sokan segítettek benne társadalmi munkában. Támogatott minket a honvédség is. Minden karácsonykor a dolgozók gyerekei adtak műsort az időseknek. Többek között Szilágyiné tanította be őket. Rendeztünk tombolát is, de természetesen mindenki nyert. Aztán ment a csere-bere.”
Öregkori bölcsességek
Mezőtúron jártam. A szociális otthonban évtizedek életét ültette mai talajba az emberi gondoskodás. Állítom, hogy nem az öregség fáj az embernek, hanem a begyöpösödés, a semmibevétel és a magány. Az, amikor az ember már csak órákat, napokat, éveket gombolyít és a fő tennivalója bevárása annak az éjfélnek, amikor majd előáll a fekete szekér. Addig meg a várakozót az egyedüllét gyötri.
A szociális otthon gondozottai között ez ismeretlen. Meg az is, ami egyenértékű vele. Mindenki, mindig, mindenhol csinál valamit. Ha mást nem, barátkozik, vitatkozik és élesíti a kissé berozsdásodott vagy csorbult agyát. Ennek a bizonyítékai azok az aranymondások, amiket a jó fülű, jó szemű újságíró orvos kikapar a hétköznapok szóhulladékából, hogy megválogassa, kifényesítse, megbecsülje és csillogtassa. Mert ékszerek ezek!
Hogy kinek a koponyájában születtek? – Ki kérdi? Ki követel bizonyosságot? Talán Józsi bácsi, Kati néni vagy az öreg Pista, akit fürgesége nem is enged bácsinak nevezni. Vagy Selmeczi Sándor, az intézet csodálatosan rátermett igazgatója, aki, ha nem lenne, ki kellene találni, mert ha intézkedik húszesztendős, ha bölcsességét keressük, mindnyájunknál öregebb.
No, kotorjunk csak bele a mezőtúri öregek általam jogtalanul elvett bölcsességébe.
Kezdjük a korral. „Csak az szégyelli a korát, aki nem méltó az éveihez!” Legfeljebb az a hiba, hogy „mindig azt tartjuk öregnek, aki nálunk öregebb!” – pedig- „a hosszú élet titkához bárki közelebb juthat, ha legalább 80-90 évig keresi.” Néha – persze – még a tekintélyes kor is rákacsint a fehérnépre – ahogy a székely mondja. És mit mond a mezőtúri öreg? „A barna -, a szőke-, a vörös hajú nők mind lehetnek szépek, de a hűségben mindig az ősz hajú vezet.”
A kellően megülepedett tapasztalat életbölcsességén mindenki elgondolkodhat: „ a férfiember 20 esztendős korában megakarja változtatni a világot, 25 évesen az embereket, 30 esztendős korában az asszonyokat, 40 évesen a múltját, de ha eléri az 50-et, akkor még a változtatásnak még a gondolatától is égnek áll a haja, ha ugyan van neki.”
Alkalomadtán, a fiatalokkal is évődnek az öregek vagy az idős gondolatok kalapálói: „a fiatal könnyen elviseli a bajt, de az öreg – ha csak teheti – inkább elkerüli.” Vagy: „a fiatalember ismeri a szabályokat, az öreg még a kivételeket is. „ Sőt! „Fiatal korában az ember teli van érzelemmel. Az idős legfeljebb gondolatgazdag…” – hát ami azt illeti, ezen vitatkozhatnánk, mert láttam én már érzelemgazdag öreget, de olyan érzelem nélküli fiatalt is, akiről az ember nem tudta eldönteni, hogy szívtelenebb-e vagy butább?!
Még az a szerencse, hogy vigasztaló mondattal zárhatjuk ezt a kis gondolatsalátát: „ az öregség ma már csak gyermekbetegség.” Legalábbis az lesz, ha gyógyítani tudjuk az öregség okozta fájdalmakat, vagy megértjük és megtartjuk Móra Ferenc mondását: „A hosszú élet egész titka az, hogy meg ne rövidítsük.” Dr. Buga László, SZABAD FÖLD, 1987.
Sokan a mai napig a futball miatt emlékeznek Sanyi bácsira, erről így nyilatkozott:
„Pólyás koromtól szerettem a focit, hiszen édesapám nagy sportkedvelő volt. Saját péksége volt a háború előtt, így ő vette meg a padokat a futballpályára és õ hordott ki a meccsekre is. Labdaszedő lettem, és ott fedezték fel, hogy gyors vagyok. Egyik nap aztán eltört a kapus kulcscsontja, és beálltam helyette. Onnantól kezdve több, mint 20 évig ott maradtam a kapuban. Abbahagytam, de nem könnyen, hiányzott utána és keveredtem is még humoros helyzetekbe a fociszenvedélyem miatt. Egyik vasárnap elküldött a feleségem a piacra vásárolni az ebédhez. Pont akkor megállt a piactér mellett a busz, a MAFC futballcsapattal, amikor ott nézelődtem. „Mit keresel itt? Nincs kapusunk!” – halottam a felkiáltást. Nem kellett több. Hazaküldettem a húst és a zöldségeket és elmentünk Jászberénybe futballozni. Mondhatom, örömmel fogadott a feleségem este tízkor, amikor hazaértem a piacról”– tette hozzá nevetve.
Az otthon idõs lakói is szerették a humort és a jókedvet. Sanyi bácsi visszaemlékezett egy Tamási Eszterrel történő találkozásra is.
„Épp kint voltam a szociális otthon kapujában egy 94 éves endrődi bácsival, úgy hívták, emlékszem, Dinya Mihály. Gereblyézett, tett-vett s közben beszélgettünk. Akkora arra sétált Tamási Eszter, a tévébemondó. Boldogan köszöntünk egymásnak, hiszen osztálytársa volt a húgomnak, ismertük egymást. Elkezdtünk trécselni, de a Mihály bácsi mindenhez hozzáfűzött valamit és ráterelődött Eszter figyelme. „Hány éves a Mihály bácsi?”- kérdezte tőle. „94, aranyoskám.” „Minek köszönheti ezt a szép kort, Mihály bácsi?” „Édes lelkem, a szerencsének”- felelte gondolkodás nélkül. Tamási Eszter meglepődött a válaszon: „Mi az, hogy szerencse?” Mihály bácsi somolygott. „Tetszik tudni, mindig más halt meg helyettem!” Ez annyira tetszett Eszternek, hogy megegyeztünk, egy stábbal pár napra lejön Mezőtúrra és az idősek otthonában riportokat készít. De közben váratlanul meghalt Eszter…”
Beszélgetésünk alatt szóba került 1944. tragikus ősze is.
„A pálinka főzdében dolgoztak a szüleim, ha jöttek hozzájuk, régi anekdotákat meséltek egymásnak. Kisgyerekként persze hallgatóztam. Édesapám élesztő-elosztó is volt. 72 üzlet volt akkoriban Mezőtúron. Körbejártuk édesapámmal, én is mentem, mint kis fullajtár. A nyugodt évek után jött a háború. A mezőtúri állomáson keresztül mentek a vagonok, vitték rajta a foglyokat. A szüleim szenvedtek attól, ami történt a világban. Segíteni szerettek volna a nálunk szerencsétlenebbeken. Szinte az összes lisztből, ami a háznál volt, kiflit sütöttünk és lovas kocsival kivittük az állomásra. Száz meg száz kéz nyúlt ki érte a megtömött, bűzlő vagonokból. Azt mondtam akkor édesanyámnak, tíz éves formán, most mi lesz velünk? Alig maradt lisztünk. Édesanyám azt felelte erre, sosem felejtem, majd az Isten megáld bennünket. Napokon belül jöttek a németek. Három napig maradtak Mezőtúron. A mi pálinkafőzdénkben rendezték be a telefonközpontot. Kitettünk másfél liter pálinkát, alig fogyott belőle! Aztán elmentek és jöttek az oroszok. Fél óra alatt 50 liter pálinkát ittak meg. Utána az 50 literes üveget rátették a kocsi oldalára és szórakozásképpen szétlőtték. Ellőtték a villanydrótot is. Édesanyám elbújt a kertben, a csutkák közé. Majd odajött két orosz tiszt, két vadonatúj felszerelésű lóval. Iszogattak ők is, majd intettek, hogy jönnek vissza, vigyázzak addig a lovakra. Nem kellett több. Vakmerő fiú voltam, hogy nem féltem? Nem tudom. Leszereltem a lovakról a csillogó, új szerszámot és a kútba dobtam, a lovakat pedig szélnek eresztettem. Nemsokára jöttek vissza, keresték a lovakat, azt mondtam oroszul, ellopták. Szaladtak, keresték, hol lehetnek. Engem nem bántottak. Kivettem később a kútból a drága lószerszámokat, és eladtuk. Lett miből lisztet venni, igaza lett édesanyámnak, megáldott minket az Isten. Akkor is így volt, amikor 1944. szeptember 1-én mellettünk 300 méterre esett le egy bomba, de nem robbant fel.”
Selmeczi Sándor József nagy tisztelettel mesélt dr. Buga László főorvos úrról, aki a Szabad Földnél újságíróként tevékenykedett, és többek között róla is írt egy helyütt idős korról szóló cikkében. Eszébe jutott erről egy történet: „Főorvos úr mesélte, hogy amikor véget ért a háború, felharsant a zene Budapest terein. Ő épp ott kint állt, amikor mindenki megdöbbenésére a kocsiba fogott lovak a zenét meghallva táncolni kezdtek. Az emberek értetlenül nézték a csodát, aztán megfejtették a titkot. Cirkuszi lovak- kiáltották nevetve. Vajon tényleg így volt vagy értették a lovak is, hogy vége a vérengzésnek?”
Selmeczi Sándor József nagyon büszke a családjára. Lánya, Ágnes fodrászként dolgozik, fia, Sándor lottózót üzemeltet. Mindketten Mezőtúron élnek. Összesen öt unokája és öt dédunokája van. Nyugdíjas éveiben főként az unokákat segítette, hozta-vitte óvodába, iskolába őket. Elmondása szerint éltető eleme a család, akiktől sok szeretetet és gondoskodást kap minden nap. Ötvenöt éve él a Kertvárosban, házának alapját még ő maga készítette. Szívesen követi a sporthíreket és tippmixezik. Ma már nem kel fel reggel hatkor, egészen nyolcig is alszik és meglátja minden napban a szépet.
Beszélgetésünk közben felmerül, hogy a Mezőtúr és Vidéke irodája a Közösségi Házban található. „Tetszik tudni, annak az épületnek én válogattam ki a téglaburkolatát. Figyeltem, egyesével átnéztem, nehogy legyen benne mészkukac. Még a mai napig szép rajta, ugye?”
Bólogatok és arra gondolok, Selmeczi Sándor József milyen sok helyen nyomot hagyott Mezőtúron és szolgálata a város felé milyen szerény és értékes mindnyájunknak.
Istene éltesse Sanyi bácsit 90. születésnapja alkalmából és jó egészséget, boldogságot kíván a Mezőtúr és Vidéke szerkesztősége!
Kakuk Móni
