A telepen eddig megfordult több mint száz alkotó munkáiból Mezőtúr városa ma már komoly képzőművészeti gyűjteményt mondhat magáénak, ebből egy válogatás került bemutatásra az Agórában megrendezésre kerülõ tárlaton. A szolnoki megnyitón, május 13- án köszöntőt mondott Hubai Imre a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés elnöke, valamint Herczeg Zsolt országgyűlési képviselő. A múltat felidézte és a jelent méltatta dr. Egri Mária művészettörténész. Hegedűn játszott Farkas Erzsébet hegedűművész. A tárlat május 28-ig volt látható.
Mezőtúron a Takács-tanya él, lüktet és erőt ad az országból minden évben ideérkező szobrászművészeknek, festőművészeknek, akik megtöltik utána a Dunán innen és túl a belső és külső emberi élettereket szépséggel, harmóniával, gondolatébresztő formákkal. A Takács-tanya talán kivetülése egy olyan művész álmának, aki nem tudott életében azzá válni, mert a gyárban, fekete olajos kézzel, éjt nappallá téve dolgozott. Annak, aki a háborúban esett el, éppen akkor, amikor rájött, festőművész szeretne lenni. Annak, aki a korongon készítette az egyforma bokályokat és tálakat negyven éven keresztül, lassan elfelejtve minden saját formaábrándot. Egy mesevilága azoknak, akiknek a saját belső képeik, a véleményük a korról, melyben éltek, nem válhattak nyilvánvalóvá, láthatóvá az elnyomásban. Talán ott vannak ezek a lelkek olykor a Holt- Körös partján a mólón üldögélve. Talán ők őrzik ennek a helynek a titkos kulcsát. A hársfasor ágas levelei, ha a földhöz érnek, épp úgy simítják a talajt, mintha ecset lenne kezükben. A Takács-tanya konyhaablakán beleső őz ősei riadalmával szökken el és a mozdulatában benne van az a tünékenység, ami a művészek ihletében. Az ötlet kárba vész, ha nincs idő, eszköz, tér megvalósítani. A Takács- tanya, mint egy kaptár, óvja a szorgalmas művészeket és a nektárképző napsütésben kollektív egymásra hangolódás alatt emésztődik a virágpor és válik arany mézzé- először folyékony mint a bronz, izzó, majd ha megdermed, benne szilárdul az emberi gondolat. A Takács-tanya eszmeisége nem magától értetődő. Verejtékezik érte, aki ápolja fáit, bokrait, veti ágyait, szervezi kiállításait, fizeti a művészek lakhatását. Magyarországon egyre fogyatkoznak az ehhez hasonló művésztelepek. Ez az álom könnyen elillanhat és óvni kell – mert fennmaradása, léte mindannyiunk közös érdeke. A művészet tükre tetteinknek- és nem csak elkövetett ballépéseinket, vagy jó tetteinket mutatják meg nekünk, hanem azokat is, amik bennünk zajlanak. S ha eléggé figyelünk, talán még épp időben figyelmeztetnek minket – átmeneti látogatók vagyunk a földön és minden emberi élet magában rejti azt a lehetőséget, hogy gazdagítsa és bővítse elődeink kulturális hagyatékát és szebb világot hagyjon maga mögött leszármazottai részére.
Kakuk Móni
Fotó: Szabó Ferenc
