Újévkor, néhány nappal 92. születésnapja előtt elhunyt Dr. Tolnay Gábor. A címben csak egyik titulusát használtam, mert nekem múzeumi napjaimat-munkáimat igazgatta, azonban, aki ismerte Gabi bácsit, az tudja, hogy a Túri Fazekas Múzeumban eltöltött másfél évtized előtt, alatt és után mi minden is volt még ő, mely intézmények történetébe írta be nevét, mely könyvek oldalain olvashatók gondolatai, hány diák köszönheti neki, hogy a történelemben és a magyar irodalomban jártasságot szerzett.
„Jó ideig tanár voltam, aki történészi munkát is végez, majd történész lettem, aki néha tanít is.”- monda magáról. Úgy hiszem, az oktatás és a kutatás vágya szorosan kötődik ahhoz, ahogy ő indult az életbe: Öcsödről, egy jómódú, értelmiségiekkel teli családból, melyben a boldogságot édesapja korai halála megtörte. Kivételesen művelt édesanyja és nagynénje kezében mindig ott volt a könyv, követve őket sokat olvasott és minden érdekelte, ami a faluban körülötte történik. Humán érdeklődésű lévén tanítónak állt, a szarvasi képző elvégzése után a tanyasi gyerekek oktatója lett. Nem csak a pedagógusi pálya szempontjából volt ez tanúságos tíz év, hanem a későbbi agrártörténészi munkásság alapjait is ez adta meg. Naponta találkozott a vidéki társadalom mindennapjainak változásával, a szegénységgel. A kuláknak nyilvánítottak tragédiáját saját családjával is megélte. Ebben az időszakban ismerkedett meg későbbi feleségével, az ugyancsak tanító Varga Margittal, akivel 1955-ben kötöttek házasságot. Egy évvel később megszületett Gábor, majd 1959-ben Ferenc.
Még a „kéttanítósnak” nevezett gödénylaposi külterületi iskolában oktatott feleségével, amikor jelentkezett az ELTE BTK magyar-történelem szakára. Sokat mesélt az ott szerzett tapasztalatokról, kedvenc tanárairól, mindig kiemelve Szabad György történész, később politikus kiváló értelmező óráit. Önmagát régi vágású történésznek tartotta: „Sok adatból szeretek összegyúrni egy megállapítást. Néha egy mondathoz át kell bogarászni sok ezer másikat. Azt élvezem, hogy közben megismerem a témát.” Személyes jó tanácsa volt felém is, mások felé is, hogy a szakirodalom lehetőleg teljes ismerete nélkül ne nagyon üljünk neki tanulmányt írni, mert annál nincs rosszabb, mint mikor rájön a kutató, hogy az eredetinek vélt gondolatát más már évtizedekkel előtte lejegyezte, kiadta. „ Aki nem olvas, az ne is írjon… még levelet se!”- mondta gyakran. Tény, melyet gyakran fejből idézett hosszú sorokkal újra és újra megerősített, hogy a klasszikus magyar próza és líra minden oldalát elolvasta legalább egyszer. Ugyanez volt igaz az elmúlt 200 év agrártörténeti írásait tekintve.
A kunszentmártoni gimnázium kihelyezett tagozataként Öcsödön is működött 1963 és 1971 között gimnázium, itt folytatta pedagógusi munkáját, valamint igazgató-helyettesként irányította is az intézményt. Öcsödöt 1973-ban hagyta el a Tolnay család, amikor a Debreceni Agrártudományi Egyetem Mezőtúri Főiskolai Kara könyvtárvezetői állást kínált számára, majd valamivel később Patkós István főigazgató felkérte hivatalának vezetésére is.
Szívügye volt a főiskola, hiszen ott a mezőgazdaság számára képeztek jó szakembereket. Nála jobban senki nem tudta, hogy mennyire nagy szükség van ezekre a mérnökökre Magyarországnak, ám a hivatali munka megakasztotta kutatói tevékenységét, nem tudott állandóan könyvek között lenni, nem volt ideje cikkeket írni, a folyamatosan gyűjtött anyagokat rendszerezni.
Újra könyvtárosnak és tanárnak állt, 1978-tól a Dózsa György Gépészeti Szakközépiskola (később Technikum) munkatársa lett. A rendszerváltást követően a szolnoki Kárpótlási Hivatal főtanácsosaként dolgozott tovább, majd 1994-tõl, már nyugdíjasként elvállalta a Túri Fazekas Múzeum igazgatását. Az akkor még megyei múzeumi szervezet tudományos titkára lett, konferenciákat szervezett, kiadványokat, sorozatokat indított útjára.
Múzeumi munkáját 2002-tõl kísérhettem figyelemmel. Frissen diplomázott néprajzosként ő döntött felvételem mellett, és az első perctől kezdve szabad kezet adott a muzeológia rám eső területein. „Én csinálom a történelmet, te a néprajzot, ha valamit nem tudsz, kérdezzél!” – ezzel első munkamegbeszélésünk véget is ért, és a következő években pontosan be is tartottuk ezt, mindenki tudta, miért felelős. Elosztottuk a feladatokat, én kezeltem a gyűjteményt, szerveztem a programokat, ő pedig megpróbált a gyűjteménynek 21. századi körülményeket teremteni. Elévülhetetlen érdemei van abban, hogy 2004-ben a múzeum megkapta a felújított, kibővített Bolváry-házat. A Túri Fazekas Múzeum a nehéz körülmények után hirtelen a térség egyik legjobb adottságokkal rendelkező közgyűjteménye lett, a város, a megye komolyan vehette az abban folyó munkát, a látogatók valódi élményeket kaphattak. A múzeumot 2008-ig vezette, majd még több mint egy évtizeden keresztül annak részmunkaidős nyugdíjas történésze volt.
Tudományos pályáját lehetetlen néhány bekezdésben bemutatni. (A Wikipédián Takács Rózsa muzeológus jóvoltából elérhető egy pontos publikációs listával is kibővített önálló oldal Tolnay Gáborról.) Fő kutatási területe a 20. század első felének agrártörténete volt, a Nagyatádi-féle földreform, illetve annak végrehajtása Mezőtúron, Öcsödön, Dévaványán. Utóbbi településsel foglalkozik talán legjelentősebb, majd ötszáz oldalas, önálló kötetként megjelent monográfiája a Föld-Ember-Törvény. Majdnem 80 évesen elkezdte feldolgozni Dörgő Dániel mezőtúri kisbirtokos fennmaradt iratait, különös tekintettel a Bereczki Máté pomológussal (gyümölcsnemesítővel) váltott több száz levélre. A hatalmas munkát fiatalos lendülettel végezte, a hét minden napján leült számítógépe elé és másolt, jegyzetelte az újabb oldalakat, közben tartotta a kapcsolatot kutatótársaival, életkora nem akadályozta abban, hogy hírt adjon eredményeiről.
Címei közül az 1970-ben megszerzett doktori, valamint a 1994-ben megkapott történelemtudományok kandidátusa cím a legfontosabb. Tudományos díjai közül talán a legjelentősebbek a Csete Balázs-díj (1994) és a Bél Mátyás díj (1999). A Jász-Nagykun-Szolnok Megyéért Nagydíjat 2000-ben vehette át, majd 2006-ban Öcsöd, 2010-ben Mezőtúr díszpolgárának választották.
Szerette a jó könyveket, a jó színházat, a jó zenét és a humort. Sokat megélt, művelt, szuverén emberként stabil világképe és elvei voltak. Sarkos véleményt formált a közéletről, a politikáról, a művészetről, az általa mindig „konjunktúralovag” szóval jellemzett percemberekről. Másnapra mindig kiderült, hogy igaza van.
„Barátja az erénynek, és a túrós lepénynek. Akkor dolgozzunk!” – kezdte a munkanapokat reggelente. Gabi bácsi, a múzeum többi munkatársa nevében is üzenem, hogy köszönünk mindent.
Pusztai Zsolt muzeológus
Fotó: Túri Fazekas Múzeum fotótára
