Beszélgetés Bordács Mónika virágkötővel
Horizont címmel nyílt kiállítása a közelmúltban Bordács Mónika virágkötőnek a Monardában. Virágkompozíciói ezúttal nem egy alkalomra készültek, megrendelői óhajok szerint, hanem Badar Tibor festményeinek szín- és formavilágát ültette szirmok, zöldek és ágak dimenziójába. Művészi alkotások születtek: rövid életű, mulandó szobrok. Játékos, kacér szimpózium ez a természet kincseiből. Nem mutatnak túl a halandóságon, mint a tűzben kiégetett bronz emlékművek- ezek a virágkötészeti alkotások pár napig élhetnek csupán- törékenységükön, harmóniára való ösztönös törekvésükben üzennek nekünk. Amikor Bordács Mónika festményekhez készült virágkompozícióit szemléltem, elsőként egy szó villant be: ikebana. Az ikebana eredetileg a zen-buddhizmus kifejezési formája, egyfajta művészi virágáldozat volt Japánban. A célja, hogy a díszítésként felhasznált növényeknek új életet adjon, hogy a virágok a kompozícióból kinőve más időbe és térbe helyeződjenek át, pozitív és negatív erőket fejezzenek ki, és a fényt, illetve a sötétség megtestesítőjévé váljanak. Habár az ikebana készítésének kötött szabályai vannak, például nem lehet benne két azonos magasságú virágszár vagy ág vagy épp soha nem szabad négy vagy kilenc azonos fajtájú virágot felhasználni, benyomásában mégis hasonlóságot véltem felfedezni Bordács Mónika összeállításaival. Törekszik a harmónia megjelenítésére és ezt merészen, a saját bátor elképzeléseinek mentén teszi. Bordács Mónika négy éve virágkötő.
K.M.: Mi az ars poétikád?
B.M.: A virágkötészet kettős érzést jelent nekem. Egyrészt a végtelenségig kizsigerel. Állandóan feszegetem a határaim energetikai szempontból. Másrészt olyasmi, ami feltölt. Amikor kötök, nem érzek fáradtságot. Azt akkor érzem, amikor befejezek valamit és elszakadok az adott készítménytől. A virágkötészet fő gerincét a csokorkötészet, a virágdíszek és a kegyeleti készítmények jelentik. Amikor befejezek egy-egy csokrot, akkor is ugyanúgy jöhet ez az ólmos fáradtság hirtelen, mint amikor egy terem díszítése fejeződik be. Azt gondolom, hogy szerencsés teremtményei vagyunk mi emberek a világunknak. Lehetőségünk van kitekinteni a környezetünkre és mélyen magunkba is nézni. Mindkét helyen óriási amplitúdókat élhetünk meg. Vándorolhatunk a két világ között és ez a mozgás olyan energiákat kelt, amiből a teremtéseinkhez nyerjük az erőnket. Kifogyhatatlan forrásaink vannak mindkét helyen. Én ezeket a forrásokat kutatom állandóan és viszem egyik oldalról a másikra. Ha valami foglalkoztatja a lelkem, arra keresek alliteráló természeti jelenséget, egy látványt. És fordítva, amit látok a külső világunkban, azt magamba szívom átvitt értelemben, megforgatom, megrágom és aztán megpróbálom elkészíteni úgy, ahogy a lelkem megkívánja. Minél pontosabban sikerül ezt megvalósítani, annál nagyobb az extázis, annál nagyobb örömöt okoz nekem. Ami problémát okoz, az a technikai megvalósítás. Ez egy örök küzdelem. Mindig azt érzem, hogy még mindig nem tudok eleget, túl keveset tanultam szakmai téren is és állandóan kérdések fogalmazódnak meg bennem, hogy mi a legjobb eszköz, szín, dőlésszög, nézőpont és még sorolhatnám. Összefoglalva, ha az ars poeticámat kérdezed, az önkifejezés fontossága, az érzelmek, hangulatok hullámainak kifejezése. A világunk energetikájának, szépségének keresése és megvilágítása. A finom rezgések állandó mozgásban tartása a virágkötészeten, a növényeken keresztül. Csak így teljesedhet ki az életünk, ha megtaláljuk az önkifejezésünk útját oly módon, hogy ezzel építünk és nem rombolunk.
K.M.: Hogyan dolgozol, miként születik meg a kompozíció?
B.M.: Nagyon nehéz nekem megrendelésre dolgozni. A legkreatívabb akkor vagyok, ha szabad kezet kaphatok. Azt hiszem, erre a megrendelőim is kezdenek rájönni és óriási hálával tartozom nekik, mert ez bizalmat is feltételez felém. Azt mondhatom, hogy a jelenlegi vevőköröm esetében 70-80%-ban egy adott határon belül szabadon dolgozhatok. Ezúton is köszönöm mindannyiójuknak! Az, hogy miként születik meg valami, két út lehetséges: vérrel és izzadsággal vagy csak úgy kicsusszan a kezemből. Van, amikor hetekig “ülök” egy megrendelésen mire bekattan az érzés és olyan látványosan gyorsan összeáll, hogy magam sem hiszem el. Máskor pedig gyötrődök, ezerszer nekifutok, szétbontom, kidobom, újrakezdem, azt is széttépem. Igen, néha indulatokkal, néha lágyan. Mikor hogy sikerül. Vannak terveim, amiket már több éve hurcolászok magamban. Néha visszatérek hozzájuk, kicsit megsimogatom őket képzeletben, aztán továbblépek. Vannak növény- és virág álmaim, amikkel szeretnék jóval többet dolgozni, de pl. túl drágák a kísérletezéseimhez. Volt már pillanat, amikor egy hónapok óta vágyott virág végre a kezembe került és elsírtam magam, annyira túltolultak az érzések. Lehet, hogy ez nem tűnik nagyon normálisnak, nem tudom.
Az inspirációnak hatalmas jelentősége van. Vannak mesterek, akiket én inkább virágművészekként aposztrofálok. Ilyen pl. Nagy Gábor a magyar kötők közül, hogy csak egy nevet említsek hirtelen. De ugyanígy vannak nagy nevek az ázsiai, az orosz, a német, a holland, belga, kanadai… országokból, akiket folyamatosan figyelemmel kísérek. Amiket ők készítenek, na azok érzelmileg is annyira megérintenek, hogy az első benyomás rám zuhan és érzelmileg felkavar. Nehéz ezekkel annyira telítődni, hogy végre képes legyek a technikai részletekre is fókuszálni. Persze eljön ez a pont is. Ezeknek a művészeknek a munkái is nyilván hatást gyakorolnak rám, amik aztán valahogy vissza kell, hogy köszönjenek egy-egy munkában, a magam szerény módján. 50 éves vagyok. Mostanra van már annyi megélt tapasztalásom is, amik szintén előjönnek egy-egy készítményben. A pipacsok például, amik most beterítik a határt, a gyerekkoromnak azt a szakaszát idézik fel bennem, amikor tanyán laktunk édesanyámmal egy kis falu mellett és a csordajáráson szedtem a mezei virágokat. Azt a fajta gyermeki örömöt, amit ezek a csokrok szereztek nekem, a gazos kis kuszaságukkal, muszáj felidéznem.
Kakuk Móni
Fotó: Monarda facebook oldala
