CSOMA MIHÁLY 90 esztendős lett
A 90 esztendős Csoma Mihály kertjében láttam idén először hóvirágot. Az új tavasz szerény hírnöke ezúttal sem elvárásokkal telten bújt elő a földből. A hóvirág szép akkor is, ha nem hajol le senki megcsodálni. Az élet szintúgy eltelik, ha nem állunk meg hálát adni érte.
A sors abban az esetben is tartogat váratlan fordulatokat, ha igyekszünk kívül maradni a körön és a lehető legkevesebbet alakítani a körülöttünk lévő világon. Így talán nincs értelme a partvonalon megállni. S elképzelhető, hogy akkor adózunk a legnagyobb tisztelettel az élet felé, ha kihozzuk belőle a legtöbbet és nem félünk az új kalandoktól.
Csoma Mihály nyugdíjas testnevelő tanár eszerint élte le életének első 90 évét, s így tesz ma is. Testi erejét és jó egészségét a gondviselés ajándékának éli meg. Habár nem kerülte el a gyász és a szívfájdalom őt sem, képes minden napban meglátni a jót és nincs ideje unatkozni.
Elegáns otthonába lépve a barátságos Vitéz kutya is üdvözölt. A kandallóban ropogott a tűz, a könyvespolc roskadozott a szépirodalmi regényektől, fényképes útinaplóktól, amiken nem ült a por. Látszott, hogy a kötetek rendszeresen kézbe kerülnek.
– Kevesen élik meg ezt a kort, végképp úgy, hogy valaki válltól felfelé is egészséges, meg válltól lefelé is– kezdi meg mosolyogva élete történetét Csoma Mihály, aki szívesen kalauzolt el korai éveinek emlékei közé.
– 1934. január 14- én jöttem a világra, így már betöltöttem a 90 évet. Paraszti és munkás család véréből keveredtem össze, anyai nagyapámék tanyán laktak és nyolc gyermeket neveltek Kispón. Nagyapám, Molnár Lajos 10 és fél hold földön gazdálkodott. Gyerekkoromba szedtük a csutkafiút, s szamárköhögésre gyógyszerként lótejet ittam. Apai nagyapámék tizenketten voltak testvérek, igazi munkáscsalád volt. Őt is Csoma Mihálynak hívták és édesapámat is. Két lánytestvérem született, Éva huszonkilenc évesen elhunyt, két kis árva maradt utána, másik húgom, Erzsébet napjainkban 85 éves, nyugdíjazásáig tanítónőként dolgozott. De visszakanyarodva az ifjú évekhez…. Mikor 10 évesen beíratott édesanyám a református gimnáziumba, nagyapám átvezetett a szomszéd tanyába Kun Imi bácsihoz és azt mondta: beíratták a kis unokám gimnáziumba, úr lesz belőle!- mesélte nevetve- Akkoriban még így gondolkodtak, hiszen nagy dolog volt az. Akkoriban heti hat napon volt tanítás és sose maradt ki a latinóra. Emellett négy évig tanultam ógörögöt, németet és angolt. Vasárnap délutánonként sétáltak felügyelőtanárral a Telekis lányok, figyeltük őket messziről, de még a templomban is el voltunk különítve, mi fiúk. Akkoriban, a mostani gimnázium épületben, német katonák voltak, a szemben lévő mai kórházépületben volt az internátus. 1952-ben leérettségiztem, majd testnevelő tanárként diplomáztam. Huszonkilencen érettségiztünk. Ma már ebből az osztályból ketten élünk. A gyomai születésű Mácz István, Szent Adalbert-díjas katolikus író szintén januárban ünnepelte a 90. születésnapját, amiképp jómagam. Mindketten üldözöttek voltunk a kommunista rendszerben, de az egy másik történet.
Kértem elevenítsen fel még néhány életképet a 40-es évekbeli Mezőtúrról.
– Minden reggel a főutcán hajtották kifelé a csordát. Bőgött a csorda, 50-60 tehén, egészen kimentek a mai zsidó temető melletti csordajárásra. Este mikor hajtották őket haza, mindegyik odament a saját otthona elé, szó nélkül lefordultak, majd a kapu előtt várták, hogy beengedje őket a gazda. Autó akkoriban nem volt a városban, csak a hivatásos taxisofőrnek, Miskolczi Pali bácsinak volt. Motorkerékpárral is 3-4 ember rendelkezett, Dr. Jelinek Karcsi bácsi, Szabó állatorvos… és Csoma Miska, bizony! A gimnázium mellett dolgoztam és összegyűjtöttem rá a pénzt.
– Azóta is imádom a járműveket. Napjainkban a 18. autómat és a 14. motoromat nyúzom. De a kerékpározás szintén szenvedélyem, 90 évesen minden másnap 20 km-t tekerek! A sport mindig az életem része volt. 82 éves koromig teniszeztem.
– A főiskolai évek után évtizedekig testnevelő tanár voltam a Református Gimnáziumban. A legidősebb tanítványom, akit tanítottam, napjainkban már több, mint 80 éves. El tudja ezt, hinni?
Nehéz elképzelni a szembenézést… látni, hogy a valaha volt kisdiákból, ma már egy nyolcvan esztendős, ősz úr lett. De kevés tanár érheti meg ezt!- gondoltam.
Csoma Mihály pontosan érzi, milyen kiváltság ez és hálás érte.
– Tavaly 9 érettségi találkozón voltam, és mindegyiken osztályfőnöki órát tartottam. Gombás tanár úrral sokszor ketten vagyunk ezeken az alkalmakon a pedagóguskarból, hiszen a legtöbben elmentek…
A legkedvesebb iskolai emlékei a nyári szünetben és a téli szünetben megtett kalandos kirándulások voltak.
– Téli szünetekben sítáborba vittem a gyerekeket. Kezdetben a Bükk hegységbe, Szentlélekre. Hajnalban a jeges patakban mosdottunk. Majd a Magas-Tátrába jártunk. Reggel még sötétben indultunk… mikor mentünk fölfelé a Tátra gerincére, akkor kezdett ragyogón sütni a nap, csillogott a hó körülöttünk.
Humoros helyzetek is keveredtek a rendhagyó túrákon.
– Volt olyan diákom, aki csak egyenesen tudott menni a síléccel- meséli csillogó szemmel- Egyik alkalommal jön lefelé a meredek lejtőn… épp sorba állt a nép a jegyért a felvonóhoz, csak nézték milyen sebesen jön ma le ez a gyerek lefelé, azt feltételezték majd biztos nagyot fékez a hófal aljában és akkor meg fog állni, de nem így történt! Nem tudott fékezni, beleszáguldott a tömegbe, utat vágott maga között, mindenki félreugrott, majd a jeges patak fogta meg. Szerencsére nem történt semmi baja, így ér rajta nevetni!
A bátor és kalandra éhes túri diákok élményei 1977-ben az országos sajtót is bejárták. A Népszabadságban „Mezőtúri diákok a Fogarasai havasokban” címmel jelent meg cikk Csoma Mihály tollából.
– Háromhetes túrákat is szerveztem. Bográcsokkal, több zsák krumplival keresztül utaztunk Erdélyen. Patakparton sátraztunk, megnéztük Kolozsvárt, Maros-vásárhelyt, és elmentünk egészen a tengerpartig. Élvezték a gyerekek a szabad életet! Visszafelé a Balkánon keresztül jöttünk. Egyik alkalommal a Pirin-hegységben, Bulgáriában, kb. 2800 méter magasan kiraktuk fehér sziklatömbökből, hogy Mezőtúr. Később találkoztam olyannal, aki látta, és büszkén mondhattam, hogy mi voltunk! A Fogarasi-havasokba harmadikos gimnazistákkal mentem el. Az jöhetett el, aki bírta a próbatúrát. Az elszánt csapattal és többek között dr. Debreczeni Andrással (aki hozott kígyómarás elleni szérumot is a sok vipera miatt) felültünk az Orient Expresszre és indultunk a Fogarasi-havasokba. Hajnalban már láttuk a Kárpátok gerincét, az volt Nagy-Magyarország déli határa. Fogarasról buszra szálltunk, felvitt valameddig, ameddig járható volt az út. Aznap este 1700 m-re jutottunk fel, ott már nem volt erdő… havasi legelők voltak. Volt néhány veszélyes helyzet. Egyik alkalommal, amikor gombát szedtem, a kezem mellett észrevettem két viperát. Megdermedtem. Óvatosan emeltem a tenyerem, amikor szembesültem vele, hogy mögöttem nem messze meg éppen őzet evett egy farkas! De nem lett baj. Másnap eljutottunk a régi magyar határkövekhez.
90 év alatt számos társadalmi, politikai változás történt. Csoma Mihályt 1956. után bebörtönözték majd 19 évig tartották rendőri felügyelet alatt, rendszeresen zaklatták.
A rendszerváltozás után aktív lett a mezőtúri közéletben. 1989-ben a Kisgazdapárt felkérte, hogy induljon városi képviselőként és polgármesterként. Akkoriban a 17 tagú képviselő-testület választott polgármestert, amiben Csoma Mihály visszaemlékezése szerint többségben voltak a szocialisták. A polgármesteri jelöléstől visszalépett, viszont városi képviselőként kiállt amellett, hogy adják vissza a Református Egyház vagyonát, főként a kórház épületét és az iskolákat.
– Magyarországon elõször vissza is kapta ezeket az épületeket az egyház. Később a jelenlegi kórházat elcseréltük az új kollégium épületért. Nyílt szavazás történt. Ehhez a változáshoz úgy érzem, hozzájárultam és büszkén emlékszem rá.
Csoma Mihály elsõ feleségével, 25 évig élt házasságban, két gyermekük született. Második feleségével 44 évig kísérhették egymást az úton.
De milyen a sors! Felderengett egy régmúlt, ifjú szerelem. Csoma Mihály akkoriban 24 éves volt, kiszemeltje 20 esztendős balatoni lány… Az élet akkor közbeszólt és nem lehettek együtt, messze sodródtak egymástól. Mindketten megházasodtak, Mihály egykori választottja ledoktorált, majd saját irodával rendelkező elismert pesti ügyvéd vált belőle. 82 éves koráig aktívan dolgozott, közben szeretett férjét elveszítette. Egyik nap a szeme elé került a Túri barázdák című tv műsor egy adása, amiben Csoma Mihály pedagógus szerepelt. 64 év után először látta őt! Nem hitt a szemének. Megkeresték egymást és világossá vált, hogy a szerelem közöttük újra fellángolt, noha az életük alkonyán már egyikőjük sem számított hasonlóra sem. Azóta együtt élnek Mezőtúron és soha nem unatkoznak. Újabb és újabb témákról beszélgetnek, nem fogynak ki a történetekből, élményekből, hiszen mindketten bejárták Európát. Egyikük a hegyeket, erdőket, mezőket rótta, másikuk a nyüzsgő városokat. Most 64 év elteltével újra együtt vannak és sugárzik róluk a boldogság.
– Mutasd meg a motoros túra útvonaladat, amire most indulsz! – kéri kedvese Mihályt, aki felpattan a jegyzeteiért.
-Tavasszal indulunk egy csapattal- kezd bele lelkesen-, lesz egy túra a Mátrában és a Bükkben és egy Erdélyben. Mindegyik hozzávetőlegesen 400 km hosszú. De aztán jövök vissza, mert idén is 10 érettségi találkozóm lesz, ahol számítanak rám a diákjaim! Miattuk soha nem érzem magam egyedül… szerencsés vagyok.
Egyetértéssel bólogattam.
90 év… van az több is! Ennyi élmény és kaland bevillanó emlékképei és tervei után úgy tűnik, megszorozhatjuk bátran kettővel!
Kakuk Móni
