Búcsú Major Mihály előadóművésztől
A színpad fényei kihunytak, a zenekar nem játszik, és a közönségkedvenc énekes sem énekel már. A publikum még tapsolna, de már nincs kinek. Még biztosan lenne egy nóta, egy régi, egy különleges, de már nincs, aki énekelje. A sötétbe borult színpad, a néma csend, most nem egy előadás végét jelzi, hanem egy egész életét. Mi, akik a nézőtéren ülünk, először nem hisszük el, majd értetlenkedve próbáljuk tudomásul venni a megmásíthatatlan, szomorú tényt: Major Misi elment. Örökre. Ezúttal nem egy másik város művelődési házának színpadára, ezúttal nem egy másik földrészre indult, hogy ott is szórakoztasson, hogy előadásával, hangjával, személyiségével, nótáival lángra lobbantsa a nótaszerető közönség szívét. Ezúttal egy sokkal hosszabb útra indult, az örökkévalóság felé.
Olyan szenvedéllyel, lelkesedéssel, olyan átütő erejű energiával tudott a színpadon létezni, alkotni, ami magával ragadta a közönséget, de még az őt kísérő muzsikusokat is. Hálás vagyok, hogy ezt anno, zongoristaként én is megtapasztalhattam. Talán pont emiatt oly nehéz tudomásul venni a tényt, hogy nincs többé. Akinek a személyiségében ekkora életigenlés, erõ, kitartás és kendőzetlen vidám természet rejlik, -amit mindig is érezhettük a színpadon is – arról olyan nehéz elhinni és elfogadni, hogy nincs többé, hogy vele szemben az elmúlás győzni tudott.
Rengeteg szép, közös fellépés, műsor emléke megelevenedik bennem. Tizenéves voltam még, amikor a Teleki Blanka Gimnázium ebédlőjében a Napsugár Kultúrkör által életre hívott rendezvények egyikén (amelyeket párjával, Ruszi Jánosné Pannikával szerveztek), zongoráztam. Itt mesélt nekem először ausztráliai, személyes élményeiről, az ottani szórványmagyarságról, az erős identitástudatról, ami az ausztráliai magyar közösségekben él, és persze az ottani fellépéseiről, életéről. No, meg persze a honvágyról. Arról, hogy miként jutott Mezőtúrtól, a budapesti Operaházon át, egészen az ausztráliai koncerttermek színpadáig. Majd ezek után felállt és belekezdett egy-két nótába, a közönség örömére és megelégedésére. Pedig az nem az Operaház volt, „csak” a Teleki alagsori ebédlője. Azt hiszem tökéletes példája volt ez az Ő mérhetetlen művészi alázatának.
Ezt az estét számos közös műsor követte még. Emlékszem -és szakmaiságát jól jellemzi-, hogy számos előadásra hozta magával az általa, saját kezűleg lejegyzett és készített kottákat, ezzel is segítve a közös munkát. Egészen különös módon és professzionálisan tudott „játszani” a hangjával. Képes volt suttogó, halk dúdolásból, olyan elemi erővel kicsorduló hangerőre váltani egy pillanat alatt, hogy bármilyen hangosítást túlzengett a hangja. Nem csak elénekelte a dalokat. Sokkal inkább személyes varázsába csomagolva, átadta a nótákat a hallgatóságnak, hogy értsék, érezzék minden szavát és hangját.
Oly’ közelinek tűnik még 2016, amikor 65. születésnapján köszönthettük a Művelődési Házban. Nos, amikor arra a születésnapra a köszöntőt írtam, nem hittem volna, hogy kicsivel több, mint 7 év múlva, búcsú gondolatokat kell majd papírra vetnem.
Hinnünk kell abban, hogy ahová őt a Jóisten most elszólította tőlünk, ott is szólhat a magyarnóta Misitől. S azt gondolom, hogy egészen kiváló nótakör fogadta most örökös tagságába Major Mihály nótaénekest, ahol ma már Fejes Imre mezőtúri nótaszerzővel együtt nosztalgiázhatnak a „Mezőtúri utcák, házak”-ról…
Búcsúzom most Major Mihály énekestől, az őt és előadásait szerető közönség,és minden muzsikus kolléga nevében, Mezőtúrtól Sydney-ig. Teszem ezt itt, ilyen módon, hiszen a néhai Major Misi utolsó kérései között volt az, hogy ne legyen nyilvános temetése, búcsúztatója.
Őszinte részvétem a hozzátartozóinak, főként elválaszthatatlan társának Pannikának. Vigaszt és megnyugvást kívánok neki.
Isten veled Misi, nyugodj békében Művész Úr! Emlékedet, hangodat megőrizzük!
Tisztelettel emlékezve:
Berec Zsolt – zongorista, kolléga
