Az örök megválaszolandó kérdésünk, hogy mit jelent a Takács tanyai művésztelep a városnak, az alatt – a vágyottnál sokkal rövidebb – idő alatt míg a Mezőtúr Művészeti Közalapítványa elnöke volt számunkra nem lehetett kétséges. Biztosítottak voltak az évente megszervezett alkotó munka feltételei, annak a művésztelepnek, amely 1981 óta, az elmúlt évi átfogó szakértői értékelés szerint, a város közterein és a gyűjteményben őrzött műtárgyakkal együtt, kicsi híján, egy milliárd forint műkincs értéket hozott létre a város számára. 2004-tõl 2008-ig tartott az azóta is visszavágyón emlegetett időszak, amíg vállalta az elnökséget. Az ő döntése volt, sajnálatunkra, hogy nem vállalt tovább. Úgy gondolta, rendbe hozta az akkor is zilált körülményeket, feltételeket s már megáll saját lábán az alapítvány. Az idő azt bizonyította, hogy szükség lett volna a felismeréseire, innovatív szemléletére a későbbiekben is. Azt vallotta „az üzleti életben dolgozó racionalistaként”: „tudom, bármennyit is teszek, én többet kapok vissza”. Tett is, sokat, lelkiismerete szerint, önzetlenül.
Nem kevesen reméltük azt, hogy a rendszerváltást hozó új világ hozadékaként megjelenik majd a kultúra, a művészet működtetésében az a nélkülözhetetlen tehetős réteg, amely a saját gyarapodásának egy részét a társadalom ezen szükségleteinek szolgálatában hasznosítja. Számára ez a felelősség nem volt kérdés, hanem megélt felismerés, amit a maga gyakorlatában értékteremtésre váltott. Saját szavaival: „…van magyarázatom a művészek irányába érzett tiszteletre. Ők azok a kortársaink, akik a jövőnek alkotnak lenyomatokat rólunk, korunkról, eseményekről, érzelmeinkről, hogyan élünk, szeretünk és gondolkodunk, arról hogy milyen irányokba feszegetjük a természeti törvények által szabályozott emberi léttér kereteit. Olyan emberek, mint mi, de ők birtokában vannak azoknak a képességeknek, amelyekkel megjelenítik korunkat.”
Mikor megvált a kuratórium elnökségétől, azzal nem csak a művésztelep közösségét, hanem a várost is veszteség érte. S mintha a sors maga is értetlenül állt volna a bekövetkezett helyzet előtt, a lemondása után hiába követték őt az utódai, csak tíz év után szűnt meg hivatalosan a bejegyzett elnöksége…
Többünk számára az örökös elnökünk maradt, akinek működésére, mint példát adóra gondolunk s mostantól emlékezünk.
Prokai Gábor
