30 éve szabadon
2021. szeptember 3-án a Közösségi Ház jurta termében 30 éve szabadon „Személyesen a szabadságról” címmel rendezett előadást közösen a Túri Olvasókör Egyesület, a Napsugár Kultúrkör a Körös-Völgyi Természetvédelmi Egyesület, a Lokomotív Vasutas Nyugdíjas Klub és a Tisztelt Vasutas Nyugdíjas Klub.
Kalóczkai Sándorné, a Túri Olvasókör Egyesület elnöke köszöntötte Herczeg Zsoltot, Mezőtúr város polgármesterét és a megjelent érdeklődőket, majd Kudlacsek Zsigmond, középiskolai történelem-földrajz szakos tanár, Phd doktorandusz részletes és elgondolkodtató előadása következett. Ezek után bárki a közönség soraiból mikrofont ragadhatott és megoszthatta személyes véleményét, tapasztalatait a rendszerváltásról.
Kalóczkai Sándorné a Túri Olvasókör vezetője megmutatott egy elsárgult újságot, amit otthon őriz több évtizede. Ebben a lapban, ami nem más, mint a Mezőtúr és Vidéke 1990. februári száma, dr. Füstös Jenő három oldalon keresztül ír a 89-es eseményekről. A címe: Segített Mezőtúr is! A felkavaró beszámoló egészen új szempontból mutatta be számomra (aki 89-ben születtem), az akkori történéseket. Az említett cikkben szerepel a Közösségi ház aktív munkatársa, Ádám Eszter is (a cikkben ifj. Kara Miklósné), aki már akkor is sokat tett a mezőtúri kulturális életért, és szintén részt vett dr. Füstös Jenő mellett a segítségnyújtás megszervezésében.
„1989. december 24. A Kossuth Rádió tíz órakor közli, hogy felrobbant az aradi kenyérgyár, éhezik a város. Máris Szilágyi Lajoshoz az áruházba. Déli záráskor a városban megmaradó kenyeret Aradra. Irodájából telefonon beszélünk a boltokkal. A tegnap három óra utáni pénzadományból Becske Bálintnéval újabb bevásárlás. Csakúgy, mint tegnap, pénz és csekk nélkül. Szilágyi Lajos nyugtat: – csak vigyétek, most nem a pénz a legfontosabb! – Telefon ifj. Kalóczkai Sándornak: Tud-e jönni teherkocsijával Aradra? Tud, és jön. Fél egykor meleg, pikkelyes kenyérszállítmánnyal, kiflivel, zsömlével, kaláccsal, 250 zacskó tejjel, szalámival, margarinnal, kakaóval, sajttal megrakodva- irány Arad. A gyulai határállomáson csak az útlevelet kérik, ami nekem nincs. Nem hagytam otthon. Nincs. Úgy hírlett, hogy nem is kérik. Többszöri próbálkozás ellenére nem engednek át. Kalóczkai Sándor, két gyermek apja – annak ellenére, hogy tudjuk: Tóth Sándor hódmezővásárhelyi gépkocsivezetőt éppen Aradon gyilkolták meg tegnap segélyszállítmány vitele közben- nos, mindezek ellenére gondolkodás nélkül elindul, épp csak megöleljük egymást. Háromnegyed kettő. Négykor sötétedik. Addigra vissza kell érnie. Kell! Három óra. Már csak odaátról jönnek kocsik, és vegyes híreket hoznak: harcok, lőnek, orvlövészek, de öröm és ujjongás is. Négy óra és még mindig nem jön… Már öt. Egy órája sötét éjszaka van. Karácsony, szenteste. Már hat is elmúlt és sehol!… Aztán fél hétkor feltűnik a sötétből a sárga műanyagponyvás autó… Hazáig tart az élménybeszámoló. –Életem egyik legmegrázóbb élete volt ez az út, – meséli Kalóczkai Sándor- sose fogom elfelejteni! Mikor átmentem, a román határőrség azt javasolta, hogy több kocsi együtt, oszlopban menjen és ne hagyjuk el egymást. Az Aradig tartó úton mindenütt emberek, akik integetnek, ujjukkal „V” betűt formálva köszöntenek, térdeplő és keresztet vető asszonyok, síró, zsebkendővel szemüket törölgető nők, ugráló, táncoló fiatalok, gyerekek. Igazoltatásnál elég a kenyeret felmutatnom a szélvédő üvege mögött és máris mehetek. Mindenütt katonák, tankok, felfegyverzett civilek állnak őrséget. Aradon egy gyermekotthonba irányítottak. Oda még nem érkezett segélyszállítmány. Kitörő örömmel fogadtak, körülöleltek, ahányan csak tudtak. Azt mondták, hogy gyönyörű karácsonyt varázsoltunk nekik a szállítmánnyal. Orvosok, ápolónők együtt sírtak lerakodás közben. A túri forró kenyér még langyos volt a dobozokban. Mondogatták, hogy a gyermekek, sőt az ápolónők közül sokan most látnak először ilyen fehér, gyönyörű kenyeret. A zsömléket, kifliket, kalácsokat azon nyomban az odasereglő gyerekek kezébe adták… Amikor lepakoltunk, körbeálltak, és az igazgató azt mondta, hogy sajnos nem tudják viszonozni a mezőtúriak karácsonyi ajándékát, de mondjam meg otthon, hogy nagyon köszönik és láttam, hogy könnyezve simogatják az autóm oldalát… „- jegyezte le dr. Füstös Jenő a sorokat három évtizeddel ezelőtt.
Herczeg Zsolt huszonévesként élte meg a rendszerváltást. „Soha nem felejtem el azt a hangulatot, ami a képviselőtestület alakító ülésén volt. Édesapámmal mentünk el. Ezt egy ünnepnapnak tartottam. A demokrácia ünnepének. Korábban nem a város polgárai szavaztak, hanem a képviselőtestület tagjai választottak maguk közül polgármestert. Dr. Bagdán Piroska polgármester megválasztása egy élmény volt. „
Vasas István történelemtanár, a Mezőtúri Turizmusfejlesztési Kft. ügyvezetője, Főtisztelendő Tőkés László püspök úr életrajzát ismertette, akivel személyes barátságot ápol. Tőkés László személye kulcsfontosságú volt a 89-es változásokban.
„A temesvári református templom falán lévő két táblán két módon írva egyazon dátum szerepel: „1989 XII 15” és „15 XII 1989”, s négy nyelven adja hírül a világnak a hely s a nap történelmi jelentőségét. A magyar nyelvű szöveg a következő: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom.” Tőkés László lelkész és a temesvári ökumenikus Gyülekezet fejében és szívében kezdődött e forradalom.
1989. december 16-ána román titkosrendőrség, a Securitateemberei kivonultak, hogy Tőkést – a hatóságokkal együttműködő akkori nagyváradi református püspök beleegyezésével – egy szilágysági kis faluba deportálták, de egyházának tagjai – és számos román anyanyelvű szimpatizáns – körbeállták a lelkészi hivatalt és házat, majd kivonultak Temesvár központi terére, az Opera térre. Ekkor a tiltakozás már tömegméreteket öltött, és a kitelepítés elleni megmozdulásból átalakult a kommunista rezsim elleni tüntetéssé. A helyi pártvezetés elrendelte, hogy a katonák lőjenek a tömegbe, de ezt a tisztek megtagadták, és átálltak a nép oldalára. Ezzel megkezdődött a kommunista vezetés eltávolítása, egyben az 1989-es romániai forradalom is, amely egy héten belül győzedelmeskedett, és a Ceaușescu házaspár rögtönítélő bíróság elé állításával és kivégzésével ért véget.”
Nagy Tiborné Zsuzsa elmesélte, hogy 1989. után Romániában nem lehetett magyar nyelvű könyveket kapni, ezért Mezőtúron számos polgár könyveket ajánlott fel az ott élő magyaroknak. Nagyné Tibor Zsuzsa a Forrai Katalin: Ének-zene az óvodában című könyvet küldte át a határon, amiből (későbbi beszámolók szerint), az erdélyi óvónők anyanyelvükön fejleszthették a legkisebbek zenei képességeit.
Kalóczkai Sándorné Magdi és Kovács Istvánné Pöszike is kiemelte: nagy változás volt, hogy szabadon utazhatott bárki a rendszerváltás után, hiszen korábban kevés embernek és ritkán engedélyezték a külföldi utakat. Tóth András, volt vasútállomás főnök felszólalása elején kihangsúlyozta, a jelenlévők közül ő a legidősebb, hiszen 1956-ban gimnazista volt, így érett felnőttként tapasztalta meg a rendszerváltást. A vasút hazánkban 1846-tól 1946-ig szinte semmit nem változott, állapította meg. Viszont a kommunizmusban minden állomásra ki kellett helyezni a vörös csillagot. 1988- ben aztán megkérték az állomásfőnököket, hogy vegyék le a vörös csillagot. Ők így már korábban is érzékelték a változás előjeleit. „A vasút állandó, igaz, hogy már nem 140-en dolgoznak, hanem 19-en, de ez is a fordulat vonzata.”
dr. Krizsánné Piroska felidézte: akkoriban a 2. számú általános iskolában tanított, az igazgatónő Kovács Imréné Márta volt. Együtt elhatározták, gyertyás felvonulással köszöntik az iskola diákjai a rendszerváltást a Főtéren. Nem csak ünnepeltek, hanem együtt éreztek a romániai események miatt bajba került magyar családokkal, és az áldozatokkal.
Molnár Sándor, a Lokomotív Vasutas Nyugdíjas Klub vezetője felidézte a taxis blokádot, és hogy nehéz volt a két termelőszövetkezet, állami gazdaság felbomlása, az új téglagyár és a főiskola bezárása. Rusziné Pannika, a Napsugár Kulturkör vezetője is felidézte, hogy személyesen is részt vett az adományozásban, a rászorulók segítésében a 89-es fordulópont idején.
„A szabadság érték, amit okosan, tudatosan kell a társadalom és a magunk javára használni- ” egyeztek meg a jelenlévők, akik néhányan könnyes szemmel, az emlékektől felkavarodva, mások mosolyogva, a szép jövőben bízva örültek egymásnak és a lehetőségnek, hogy együtt felidézhették a sorsfordító 1989- es eseményeket.
Kakuk Móni
