Helyi Hírek, Hírek, Kiemelt hírek|

Hang, Szív, Erő

Beszélgetés Major Attila operaénekessel

 

 

K.M.: Ha hallom a neved, elsőként egy emlékkép jelenik meg előttem rólad. Mindketten a Teleki Gimibe jártunk akkoriban. Tizenhat éves lehettél, hosszú, göndör, fekete hajjal. Váratlanul ért minket, ahogy elárultad az elképzelésed: énekes leszel és felvételizel a híres békéscsabai konzervatóriumba. Valóban ilyen váratlan volt ez az elhatározás, mint ahogy nekünk, telekis diáktársaknak tűnt akkoriban?

 

M.A.: A komolyzene mindig is közel állt hozzám. Gyermekként, még a magnós időkben jellemző volt otthon, hogy a Pokolgépet egy Bach cantata követte. Valójában Édesanyám unszolására kerestem fel Kolarovszki Saroltát és kezdtük el vele a közös munkát. Egy zeneiskolás énekverseny után vetette föl Tanárnő, hogy mi lenne, ha énekesnek adnám a fejem. Gondoltam: lehet a hobbim a munkám?! Csináljuk! Akkoriban nagyon kerestem a helyem és a jövőm. Valahogy a zene, a dalok, az opera világa utat mutatott számomra.

 

K.M.: Hogyan teltek neked a konzervatóriumi évek Kolarovszki Sarolta ének tanárnő kezei között és merre vezetett tovább az utad, miután elvégezted?

 

M.A.:

Nagyon szép évek voltak, bár Sarolta kezei között egy félévet töltöttem, mert szülési szabadságra ment. Aztán Szabadiné Békési Magdolnához kerültem, akivel a közös munka nem végződött szerencsésen, ekkor majdnem műteni kellett a hangszalagjaim. Végül Galambos Hajnalka keze alatt fejeztem be a konzervatóriumot. A konzis évek legnagyobb tanulsága, hogy milyen áldozatokat és türelmet kíván meg az embertől a zenész pálya. Miután Békéscsabán végeztem, nem sikerült azonnal felvételt nyernem a zeneművészeti egyetemre, így a Szegedi Tudományegyetem Intézményi-kommunikáció szakán folytattam a tanulmányaim. Itt bepillantást nyerhettem olyan adminisztratív és operatív munkák működésébe, mely sokban segítette később a boldogulásomat az utam során. 2013-ban pedig felvételt nyertem Andrejcsik Istvánhoz Szegedi Tudományegyetem Magánének Szakára.

 

 

K.M.: 2016-ban, mikor kézhez vehetted énekművész diplomád, indultál a IX. Simándy József énekversenyen, ahol két különdíjjal is jutalmaztak, sőt, már 2014-től kezdve dolgozhattál a Szegedi Nemzeti Színház énekkarában, majd tagja lettél a színház operatársulatának. Friss diplomásként ezek nagy elismerések és mind azt jelzi, hogy nagyon jól döntöttél, amikor kamaszként mégis az éneklés felé fordultál. De érdekelne, operaénekesként mi számodra a legkedvesebb része a szakmádnak?

 

M.A.: Kiváltságosnak mondhatom magam, hogy az egyetemi éveim alatt már énekelhettem a Szegedi Szabadtéri Játékok kórusában és Szegedi Nemzeti Színház énekkarában. A verseny időszakában már annyi munkám volt, hogy elhalasztottam a diplomakoncertemet decemberre és így később vehettem át az oklevelet.   Akkor abban a pillanatban nem tűntek ezek a történések nagy eseményeknek, mert lekötött önmagam fejlesztése. Volt, hogy éjszakákon át elemeztük és fejtegettük egy barátommal, hogy ki miként értelmezi és képzeli el saját hangszerének felépítését és használatát. Ez a műhelymunka az egyik legkedvesebb eleme a szakmámnak. Kielemezni egy darabot, átbeszélni a rendezővel a koncepcióinkat, megfejteni a művet és azt önmagamra szabni, hisz a kötött keretek ellenére valahol ott leszek én is az előadásban. Az én tapasztalataim, érzelmeim, emlékeim. Talán az egyik legszebb és legnehezebb az, mikor dalokat interpretálok, mert nem eljátszani igyekszem a tartalmat, hanem megélni és ehhez a tapasztalataimat használom. Előhúzok egy emléket vagy egy érzelmet az elmém egy eldugott, jól őrzött fiókjából és éneklés közben újra átélem. Ha nem bírok az adott tapasztalattal, akkor az olvasmány és filmélményimhez nyúlok és igyekszem felépíteni az adott emóció és érzet vázát és kitölteni azt az empátiám által. A kamaraszínházi prózai produkciók kiváló segítséget nyújtanak hozzá,ott közvetlen közelről lehet a színészek érzelmi hullámvasútját megfigyelni.

 

K.M.: Szerepeltél az Erkel Színházban és a Pécsi Nemzeti Színház színpadán is. De a közelmúltban egy számodra meghatározó élmény történt, ugyanis a Magyar Tavak Fesztiváljának keretében megrendezésre kerülő Velencei-tavi Fesztivál nyitó gáláján színpadra léphettél olyan csodálatos művészek mellett, mint Miklósa Erika, Wiedemann Bernadett, Rácz Rita, Horti Lilla, Kovács István, Boncsér Gergely, Szappanos Tibor, Kendi Lajos és Pataki Bence.

Milyen volt ilyen nagyszerű előadókkal egy színpadon énekelni?

 

M.A.:

Sokukkal már többször szerepelhettem egy operában vagy volt közös fellépésünk. Miklósa Erikával 2017-ben volt szerencsém közös koncertet adni a MÜPA-ban. Már akkor is felejthetetlen élmény volt! Mikor egy nappal az operagála előtt értesítettek arról, hogy Haja Zsolt megbetegedett, lemondta a koncertet és bekéne ugrani helyette, rögtön igent mondtam, csak később jutott el a tudatomig, hogy kikkel lépek egyszerre színpadra. Ekkor megilletődtem kissé, de szerencsére a megszeppenés csak a színpad lépcsőjéig tartott. Wiedemann Bernadettel egy szegedi  Verdi: IlTrovatore előadáson lehettem először egy színpadon. Ő Azucena szerepében volt én pedig a kórusban voltam kisegítő. Az az elemierő, ami Bettiből árad lehengerlő, néha én is csak ámultam és már-már közönséggé váltam a színpadon.
Horti Lilla sem volt ismeretlen számomra, mert évfolyamtársak voltunk a konzis évek alatt, csak ő a szegedi konzervetórium padjait koptatta, de a két intézmény jó viszonya végett már akkor megismerkedtünk.

Rácz Ritát csak távolról csodálhattam, de látásból ismertük egymást -Andrejcsik Istvánnál tanult ő is.
Kendi Lajossal is már sok közös produkció van a hátunk mögött. Ő is beugró volt a koncerten, akárcsak én.
Pataki Bence pedig régi barátom még az egyetemi évekből. Sok egyetemi vizsgán énekeltünk együtt és később több operában is közös szereposztásba kerültünk szerencsére.

 

K.M.: 2019-ben csatlakoztál a világon egyedülálló Honvéd Férfikarhoz, Közép-Európa egyetlen hivatásos férfikórusához. A kórus mottója: Hang, Szív, Erő… A magyar és nemzetközi operaélet számos tehetsége indult el itt a pályán úgy, mint Gregor József, Ilosfalvy Róbert, Gulyás Dénes. De a jelenlegi tagok közül is sokan állandó szereplői az operaszínpadoknak. Mit jelent számodra a Honvéd Férfikar tagjának lenni?

 

M.A.: Testvériség, Büszkeség, Megbecsülés – ezt jelenti most nekem a Honvéd. Elképesztő társaság! Mikor szerződtettek, három hónapig vigyorogtam a kórus közepén. Senki sem értette miért és sokan kérdezték is, hogy mire fel van ilyen jó kedvem mindig. Olyan hangzás közepén álltam, hogy folyton remegett a gyomrom és annyira élveztem, hogy folyton mosolyognom kellett.

 

K.M.: Szokták mondani, Magyarország az operett rajongók országa. Az opera nehezebb műfaj, adódik ez abból, hogy gyakran nem a néző anyanyelvén hangzik a szöveg, irreálisan hosszú a darab, gyakran lassan pereg a cselekmény, tragikus és drámai. Mégis, az operánál meghatározó az első élmény. Végletesen reagál rá a néző, ha megragadja érzelmileg, soha többet nem ereszti, és örökké operarajongóvá válik, ha nem, évekig nem tér vissza operaelőadásra. Melyik az az opera, amit személy szerint ajánlanál első benyomásként?

 

M.A.: Valahogy elterjedt a köztudatban, hogy az opera merev és elitista. Szerintem súlyosan félreértelmezik a műfajt. Ennek a szemléletnek a megváltoztatására hívtunk életre pár zenész barátommal egy együttest, akikkel járjuk az országot és opera részleteket adunk elő magyarul olyan embereknek, akiknek esélye sincs meglátogatni egy zenésszínházat. A régi táj-előadások eltűnésével hatalmas űr maradt a kisvárosok, falvak és egyéb kisebb települések kulturális életében.
Amit én ajánlanék az Gaetano Donizetti: Don Pasquale című opera buffa-ja magyar nyelven. Remek vígopera, fülbemászó dallamokkal és nem is túl hosszú.Mindenki számára élvezhető, akár egy családi vígjáték. A darabban megjelenő helyzetkomikumok sok felhőtlen percet tudnak hozni a nézők számára.

 

K.M.: A Honvéd Férfikar mottója: Hang, Szív, Erő. Ez lehetne akár a te pályád mottója is?

 

M.A.: Sajnos nem tudom ilyen romantikusan leírni a karrierem. Inkább tudatos építkezés volt rám jellemző.Kis lépésekkel haladtam, az egyetemi vizsgákon túl egyéni célokat tűztem ki és addig hajtottam, míg el nem értem. A mai napig így teszem az utam, sosem a csillogás és a taps volt a célom, mindig az énektechnikám és a művészi elképzeléseim interpretálása vitt előre.

 

 

Close Search Window