Könyv készül a szőnyegszövő háziipari szövetkezetek múltjáról
Torontáli típusú szőnyeg, perzsaszőnyeg, szövőszék… ha ezeket a szavakat kiejtjük, Mezőtúron sok idős asszony elmosolyodik és a Mezőtúri Fonalnemesítő és Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezet fénykorába réved, amikor volt, hogy egyszerre 400 asszony dolgozott szorgalmasan. A kezük alatt új színben ragyogtak a fonalak, megszülettek az iparművészek által megálmodott minták, rajzolatok.
Dr. Cseh Fruzsina néprajzkutatóval, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársával a Túri Fazekas Múzeumban találkoztam és legújabb kutatásáról beszélgettünk, amiben Mezőtúrnak és a nagy múltú helyi szőnyegszövő háziipari szövetkezetnek kiemelt szerepe van. Éppen úton volt egy „adatközlőhöz”, vagyis valakihez, aki a gyűjtés során (az adatgyűjtő kérdéseire válaszolva) adatot, információt szolgáltat. Korábban a kézműves-ipartörténettel, kortárs népművészettel foglalkozott, két éve a háziipari szöK. M.: Mit értünk háziipari szövetkezetek alatt?
Cs. F.: Háziipari szövetkezet alatt sokan azokat a szövetkezeteket értik, amelyek az 1950-es években alakultak. Ezek a szövetkezetek néprajzi gyűjtőmunkát végeztek, együtt dolgoztak néprajzkutatókkal, szoros együttműködés volt a népi iparművészeti tanáccsal, ami zsűrizte a termékeket. Emellett több tízezer ember életének részét képezték. A szövetkezeti tagok és alkalmazottak dolgozhattak központi műhelyekben vagy bedolgozóként. Valójában a háziipari rendszer nem az 50-es években indult el, hanem a 19. század végén, 20. század elején. Már akkor is központi intézmények által összefogott szövetkezetek működtek, úgyhogy ez is nagy hasonlóság azokkal a szövetkezetekkel, amelyek az 50-es években indultak. Szemléletmódbeli, politikai, gazdaságpolitikai okok miatt természetesen vannak különbségek, de elmondható, hogy az 50-es években megalapított szövetkezeteknek megvolt az előzménye már korábban, amiről keveset tudunk.
K. M.: Mezőtúron milyen háziipari szövetkezetek működtek?
Cs. F.: Itt Mezőtúron az 1950-es évektől ismerjük a kályhás szövetkezetet, ami a 1970-es években fazekas szövetkezet lett, illetve a szőnyegszövőt, amihez egyéb cérnázó, fonalnemesítő, festő részleg és háztartási textileket szövő részleg is tartozott. Mind a kettőnek megvolt az előzménye a településen.
K. M.: Hogyan kezdődött a kutatómunka?
Cs. F.: Amikor elindítottam a kutatást két éve, először általános „feltérképező” terepmunkákat végeztem az ország több pontján, leginkább Kelet-Magyarországon, hogy egyáltalán megértsem, mik ezek a szövetkezetek, amiket kutatni fogok. Muszáj kisebb témákra (ha ez kicsinek számít) szeletelni az egészet, így úgy döntöttem, elsősorban a szőnyegkészítő háziiparral és annak a történetével foglalkozom a 19. század végétől 1989-ig, amikor a szövetkezetek kezdtek lassan megszűnni.
A szőnyegkészítő háziipar kutatásának egyébként volt már egy előzménye, a Néprajzi Múzeumban 2012-ben létrejött egy kiállítás „Nők, szőnyegek, háziipar” címmel. Ebből született egy kiváló kötet, amiben a háziipar intézményrendszerét leírják. Sokat megtudhatunk ebből a torontáli típusú szőnyegről, ami a Torontál vármegyei nagybecskereki szövőgyárból indult… ennek hosszú és nagyon érdekes a története. Ezt a torontáli típusú szőnyeget a 20. század első felében felkarolták vállalkozók, szövetkezetek, nőipari egyesületek, így háziipari keretek között munkát tudtak biztosítani nők tömegeinek.
Akkoriban hasonlóképpen gyártani kezdték a perzsa- vagyis csomózott szőnyeget. Emellett a székelyfestékes szőnyegtípussal foglalkozott az említett kiállítás. Mindegyik szőnyegtípushoz és üzemhez érdekes történetek kapcsolódnak. Például izgalmas az, hogy egy-egy szőnyegkészítő technikára az iparművészet hogyan figyelt fel, miként zajlott a szőnyegtervezés… érdekes vizsgálni a szecessziót, amikor kialakult a népművészet iránti érdeklődés, és ez a hatás kiterjedt ezekre a szőnyegtípusokra is.
A gödöllői művésztelepnek nagyon nagy szerepe volt ebben a folyamatban, ami sikerre vitte a szőnyegeket. Ott készítettek többek között csomózott és kelim technikával szőtt (torontáli típusú) szőnyegeket is.
Ha úgy tetszik, az iparművészet végig elkísérte kézen fogva a szőnyegkészítést.
Engem nem feltétlenül az a kérdés érdekel, hogy a torontáli vagy a perzsaszőnyeg mennyiben tekinthető népművészetnek, nem szeretném ezt definiálni. Számomra az a fontos, kik készítették ezeket a szőnyegeket, hol tanulhatták meg, hogyan befolyásolta ez a munka az ő életüket. Ebben van egy nőtörténet, illetve egy vállalkozástörténet is, hiszen így napvilágra kerül, kik indították a kisebb-nagyobb vállalkozásokat, üzemeket, vagy honnan szerezték a mintákat, kiket bíztak meg a minták megrajzolásával, hogyan alakultak a motívumok az évtizedek során, az iparművészek hogyan működtek együtt ezekkel a műhelyekkel, szövetkezetekkel.
A szocializmus időszaka alatt a 60-as években kezdtek el újra iparművészeket alkalmazni a szövetkezeteknél. Külön kis történetek vannak, hogy melyik szövetkezet volt hajlandó iparművészt alkalmazni és hogyan tudták egyeztetni a kereskedelmi nézőpontot a művészi szemlélettel. Valaki alkalmazott iparművészt, valaki nem, valaki kifejlesztette a saját mintáját, pl. Csongrádon a csongrádi csomóst.
Egyes szövetkezetek nagyban támaszkodtak 1-2 iparművész terveire, mint Mezőtúron Kordováner János munkájára.
Mezőtúron a szőnyegszövő története azért is érdekes, mert egy Horváth Miksa nevű budapesti vállalkozónak volt itt üzeme már 1920-tól.
Nagyrészt torontáli típusú szőnyegeket gyártott. Ennek az üzemnek a történetét is érdemes felgöngyölíteni. Ez nem mindenkinek él már az emlékezetében.
A szocializmus idején feledésbe merültek a korábbi üzemek és háziipari szövetkezetek, egyletek eredményei.
A 20. század első felének háziiparáról a sajtóból és szerencsés esetben levéltári iratokból tájékozódhatunk, esetenként a visszaemlékezések segítenek. Sokszor nehéz például utánajárni, hogy a minták hogyan kerültek át a 30-as, 40-es években működött üzemekből a szocialista szövetkezetekbe. Ezekre valóban csak az egyéni életutak és emlékek összegyűjtésével deríthetünk fényt.
Amikor elkezdek beszélgetni az asszonyokkal, akik a szövetkezetben dolgoztak, kiderül, hogy milyen fontos volt nekik ez az időszak. A szőnyegeken kívül, a minták megismerésén túl sok emlék előjön arról, hogy milyen volt a szövetkezetben dolgozni, milyen volt az összefogás, milyenek voltak a szocialista brigádok, női érdekvédelemre létrejött nőbizottságok, milyen volt az iparművészekkel együtt dolgozni…
Meg lehet ismerni esetünkben, Mezőtúron, hogy Kordováner János milyen ember volt, hogyan lehetett vele együtt működni. Ez azért is érdekes, mert egy néhány éve elhunyt néprajzkutató, Szilágyi Miklós foglalkozott Kordováner Jánossal, készített vele interjúkat, és most tudom összevetni a Művész úr által elmondottakat az adatközlőim elbeszéléseivel. Tervezett a szövetkezetnek Katona Klára iparművésznő is.
A terepmunka során gyűjtötteket általában ki lehet egészíteni levéltári adatokkal, de ezek kizárólag a szövetkezet működési iratai, ráadásul a Mezőtúri Fonalnemesítő és Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezet iratai nincsenek meg. Szerencsére az 1980-as évek elején Bellon Tibor a vezetőségi jegyzőkönyvek alapján összeállított egy anyagot a szövetkezet történetéről, ami megtalálható a Túri Fazekas Múzeumban. Erre mindenképp lehet támaszkodni.
Ha az ember megy adatközlőkhöz, szerencsés esetben talál fényképeket, mintákat, szőnyegeket és ezek nagyon sok mindenről tudnak árulkodni.
K. M.: Kik segítették a kutatást eddig Mezőtúron a szőnyegszövők közül?
Cs. F.: Még olyan szerencsés voltam, hogy Elek Ferencé Jolika nénivel tudtam beszélgetni, õ nagyon sokat segített és a lánya is, Elek Tímea. Az övék egy különlegesen értékes családi történet, abból a szempontból, hogy Jolika néni édesanyja még a Horváth Miksa-féle szőnyeggyárban dolgozott.
Rajtuk kívül tudtam menni olyanokhoz, akik szőnyegszövőként vagy irodán dolgoztak. Egyre kevesebben vannak minden településen. Elek Ferencné Jolika néniéktől sikerült úgy mintákat összegyűjtenünk, hogy azok bekerülhettek a Néprajzi Múzeumba, szkennelt változatban pedig a Túri Fazekas Múzeumba is. Jolika nénivel a sok beszkennelt mintával leültünk a laptop elé, és csak néztük, hogy mi jut róla eszébe. Akkor kiderült, hogy maguk a szövőnők elnevezték egymás között a mintákat, volt a káposztás, a tévés, köldökzsinóros… a minták előhozták az emlékeket.
Jártam továbbá Pappné Piti Erikánál, Virág Lajosnénál, Nagy Józsefné Patkós Katalinnál, Lukács Sándorné Erzsébetnél, Lénárt Sándorné Patkós Erzsébetnél, Bíró Ferencné Szabó Ilonánál, ma fogok elmenni az utolsó szövetkezeti elnökhöz, Király Imrénéhez (szerk: 2024.08.28.).
Változó, hogy ki mennyi információval tud szolgálni, de az biztos, hogy mindig mindenki tud új mintát, színt, vagy tudást megosztani velem. Mindig egy életút interjúval kezdünk. Itt kiderül, hogy például otthon tanulta-e a szövést… el tudják mondani azt, hogy a szövetkezeti munka mennyiben segítette azt, hogy ők közben nőként és anyaként meg tudjanak felelni. Van egy nőtörténeti szál is, ahogy említettem korábban.
K. M.: Mennyire volt jelentős Mezőtúr akkoriban a szőnyegszövést tekintve?
Cs. F.: Mezőtúr azért is jelentős, mert itt volt előkészítő részleg és festöde, így az iparművésznek nem egy adott színkészletből kellett dolgoznia, és abból újat alkotni, hanem együtt kísérletezhetett a festőkkel. Továbbá Mezőtúr ki tudott szolgálni más szövetkezeteket is, volt tehát egy központi szerepe.
A Mezőtúri Fonalnemesítő és Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezet fénykorában (1960-70-es évek) 400 fő is dolgozott itt. A legnagyobb központi szerepe Békéscsabának volt, a településen és környékén is kutattam.
A világhírű békésszentandrási szőnyegszövő helyén ma a Bordűr Hotel található. Békésszentandráson egy művészettörténész, Szuda Barna végzett kutatásokat a témában.
Én készítettem interjúkat Gyulán és környékén, Csongrádon, Szentesen is, és megyek még Bajára, Jászárokszállásra… nem fogok eljutni az összes szövetkezethez, mert kevés vagyok egymagam, de igyekszem a jelentősebbek történetét leírni és a teljes szőnyegszövő háziipart minél több példával illusztrálni.
K. M.: Napjainkban mennyire léteznek még szőnyegszövő műhelyek?
Cs. F.: Még a ’70-es években sikerült egy-egy iparművész kreatív alkotásával, illetve nagyobb volumenű termelésre alkalmas tervekkel fellendíteni a szőnyegipart… ilyen volt Németh Éva, aki a non plus ultra ebben, nagyon sok külföldi megrendelés érkezett az ő szőnyegeire.
De ilyen művész volt a teljesség igénye nélkül Kordováner János, E. Szabó Margit, Pipa Ildikó… Nemzetközi vásárokon is megjelentek a hazai szövetkezetek. A Népművészeti Vállalat belföldre, az Artex, majd a Folkart Külkereskedelmi Iroda külföldre közvetítette a termékeket…
1989 után bedőltek a szövetkezetek, megszűnt a szovjet felvevő piac is.
Ha a szövetkezetek kft-ként működtek tovább, kevesebb alkalmazottal, a 90-es évek végéig fennmaradtak, de utána többségében leálltak.
Egyéni vállalkozóként természetesen ma is dolgoznak szőnyegszövők. Napjainkban Békéscsabán szőnek asszonyok jellemzően külföldi megrendelésekre.
Ezen kívül Dévaványán van még a Csaba Szőnyeg Kft., ők a ma alkotó iparművészeknek el tudják készíteni a szőnyegeket és ki tudják szolgálni a nagyközönség igényeit is. Van egy üzletük Budaörsön.
Sajnos a lakáskultúrából ma kikerül a szőnyeg a laminált padló és a padlófűtés miatt, ahogyan nincs már igény a faliképekre és a falvédőkre sem.
K. M.: Más településeken is így eltűnt a szőnyegszövés emléke, mint itt?
Cs. F.: Ennél jobban. Elek Tímea nagyon jól látható, vannak kiállításai, jár vásárokba, és rajta kívül is sző még néhány mezőtúri asszony otthon.
Gyulán az utolsó szövetkezeti elnök, Vígh Imre ápolja a szövetkezet emlékét, és rendez ennek érdekében kiállításokat.
Az egyetlen még élő működő szövetkezetben, a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben is szőttek szőnyegeket. Más városokban nagyon nehéz adatközlőt találni, nincs a köztudatban, az emlékezetben sem a szőnyegszövés.
Olyan, aki ilyen aktívan sző, mint Tímea és kifejezetten szövetkezeti örökséggel, már alig akad.
K. M.: Kik támogatják ezt a projektet?
Cs. F.: A kutatást elsősorban a munkahelyem, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete támogatja egy NKFIH konzorciumi projekt keretében, amelynek címe: Örökségkonstrukciók kortárs közösségi színtereken – Identitiás, emlékezet, reprezentáció. A örökség projekt tagjai még a Néprajzi Múzeum, a Debreceni Egyetem Néprajzi Kutatócsoportja is.
K. M.: Tehát a terv egy kötet összeállítása?
Cs. F.: Igen, ha több településen ezeket a kincseket összeszedem, egy könyv áll össze a szőnyegszövő háziipar történetéről.
Ugyanis a korábban említett 2012-es, Néprajzi Múzeumban bemutatott kiállítás és az abból megjelent kötet nagyjából a 20. század elejéig foglalkozott a szőnyegszövés és a szőnyegek történetével a szőnyegtípusoktól függően (a székelyfestékes történetével például egészen napjainkig).
A most tervezett könyv reményeim szerint 1-2 éven belül megjelenhet.
Természetesen szeretném majd minden településen bemutatni, ahol kutattam és kutatok, hiszen az adatközlőim és a segítőik várják az eredményeket.
Kakuk Móni
Fotó1: Elek Ferencé gyűjteményéből
Fotó2: Cseh Fruzsina
(fotót készítette: Cseh József)
