A szívem az agyagban
Beszélgetés Gonda István fazekassal, a Népművészet Mesterével
K.M. Egy kisgyermek első élményei között van, amikor a földet, homokot megtapintja, szájába veszi, szimatolja, kísérletezik vele, később formálja és megtapasztalja a képzelet teremtőerejét. Előkerül a gyurma, a vizezett homok, a kertben az ültetés… aztán a gyermek iskolapadba kerül és kamaszként a könyvek tengerében már nem a szabad alkotáson van a fókusz. De aki fazekas annak csak ez a pár év kihagyás van és utána nincs megállás, az agyag formálása, díszítése örök szerelem és feloldhatatlan kötelék marad.
G.I.: Ez így van. Tizennyolc évesen kerültem a tanműhelybe és azóta is ugyanolyan lelkesedéssel nyúlok az agyaghoz.
K.M.: Mennyire meghatározóak ezek a kezdeti gyermekkori benyomások?
G.I.: Még óvodás voltam és hazafelé mentünk délben a többi gyerekkel. Tudni kell ehhez, hogy még ebédre sem maradtam ott, nagyon utáltam a délutáni kötelező alvást. Emlékszem, leszakadt az ég, ömlött az eső. Bőrig eláztunk, de nem csak azért, mert az eső elmosott bennünket! Önszántunkból úszkáltunk. Kiöntött az árok! Mi, gyerekek, abban úszkáltunk, majd mikor levonult az ár, sárpuskáztunk. Hozzávágtuk a megformázott sarat a földhöz és pukkant, repült mindenfelé. Ez volt az első benyomásom, amit fel tudok idézni. Általános iskolában nagyon szerettem rajzolni, jól is ment, mindig ötöst kaptam. Baranyiné Jutka néni volt a rajztanárom. Szerettük őt mindannyian. Mi rajzoltunk ő pedig a görög mitológiát mesélte. Utána közgazdasági osztályba mentem a Telekiben, és ott már nem volt rajzóránk. Fel sem merült bennem, hogy agyaggal foglalkozzam. Legalábbis azt hittem. Aztán érettségi után Veindl Éva, akkori osztályfőnököm megajándékozott egy fekete metszett, kis túri tányérral. Ehhez tudni kell: mindenkinek olyan jellegzetes tárgyakat adott, ami kapcsolatos a leendő szakmájával. Azon a nyáron a fazekas szövetkezetben vállaltam munkát: fát vágtam, hordtam az árut. Augusztus végén be is iratkoztam a tanműhelybe. Jakucs Imre ült a korongon első nap, aki arra kért hónapokon keresztül, hogy egyforma formákat készítsek. Nehezen bírtam a monotonitást, de aztán rájöttem, hogy sok egyformát kell készíteni ahhoz, hogy később készséggel dolgozzam fazekasként. Ha a fazekas szövetkezetre gondolok első benyomásomat egy iskolai kirándulás alkalmával szereztem róla. Nem maga a manuális munka tetszett meg nekem, hanem a környezet. Volt egy átriumos rész az épületek között és tele volt csodálatos rózsákkal, színpompás futórózsákkal. Elámultam. Nahát,- gondoltam- milyen remek munkahely, bizonyára itt gyönyörködnek délben a munkások az ebédidő alatt a virágokban… De amikor dolgozni kerültem oda, nem meglepő módon, egyszer sem volt időm a rózsák közé heveredni. Csak áthaladtam alattuk. De ez volt az első benyomás.
K.M.: Kamaszkorod idején Mezőtúron sok fazekas műhely létezett?
G.,I.: A fazekas szövetkezetben dolgozott szinte mindenki, nem volt akkoriban maszek. A Petőfi úton Szabó Lajos, újvároson Steinbach, és még ott volt Kliment Mihály… Szabályozva volt Mezőtúron, például a 80-as évek végén sem adtak ki engedélyt nekem, mint fazekasnak. Így 1990 végéig voltam a szövetkezetben 20 évig. 1991. január 1-től vagyok a saját műhelyemben, erre csak a rendszerváltás után lehetett módom…
K.M.: Középiskolai éveid alatt volt, hogy különcnek érezted magad? Megmutatkozott, hogy művész beállítottságú vagy?
G.I.: Nem éreztem így. De volt olyan időszak gimnazista koromban, hogy a művelődési ház fölkért a jó rajzkészségem miatt plakátok készítésére.
K.M.: A szövetkezetben mikor volt az a pont, amikor már mesternek, művésznek szólítottak?
G.I.: Na, ezt nem szerettük. Ha valakit művésznek titulálnak, az már nem lehet a társaság tagja. 1970-ben kezdtem ott dolgozni, 1971-ben már pályáztam tiszafüredi kerámiával a Népművészet Ifjú Mestere címre. Akkor első körben nem kaptuk meg, sem én, sem Varga Gábor, akivel együtt próbáltuk meg. Varga Gábor azóta szobrászművész, a Dunántúlon él. Ő jobban tudott rajzolni, mint én! 1972-ben megkaptam a címet, ehhez öt edényt kellett bemutatni és arról szakdolgozatot írni. Erdélyi kerámiákat választottam hozzá. Ehhez hozzátartozik, hogy éveken keresztül jártunk Fadd-Domboriba, Magyarország ifjú népművészeivel, minden nyáron 10 napon keresztül. Találkoztunk Budai Ilonkával, Faragó Laurával, ők az óta már Kossuth-díjasok. Összebarátkoztunk, tojáspatkolókkal, tökmagfaragókkal. A cégbe sokat készültünk kiállításokra, pályázatokra is. Az országos díjak 80 %- át mezőtúriak hozták el. 1975- ig még nem alakult meg az alkotói csoport. Mivel sok zsűrizett termékem volt nekem is, Népi Iparművész címet kaptam 1975-ben. Népművészet Mestere címmel általában több évtizedes munkásságot jutalmaztak. Kántor Sándor neve jut eszembe, ő Kossuth-díjat is kapott, egyedüliként eddig a fazekasok között. A Népművészet Mestere cím igazából a szakma Kossuth-díja. 1985-ben kaptam meg az elismerést. 2017-ben lettünk Búsi Lajossal a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja.
K.M.: Volt olyan a szakmai életutad során, hogy úgy érezted, kudarcok érnek?
G.I.: A fazekast akkor éri szakmai kudarc, ha a sok munkával elkészített cserépedény mázfolyás következtében leragad az égetés során vagy elreped! Ez előfordulhat és utána újra kell alkotnia!
K.M.: Li Jü Tang kínai szerző írja Az élet sója című könyvében: „Végy egy darab agyagot, Nedvesítsd meg, lapogasd meg, S formáld ki belőle tenmagad és engemet. Aztán törd, zúzd össze a két kis szobrot, S tégy egy kis vizet hozzá. Formáld újra a te képedre, meg az enyémre. Akkor az én agyagomban van egy kevés belőled, A te agyagodban van egy kevés belőlem. Semmi sem választ el bennünket többé. „ Volt olyan neked is, hogy az örömöd, bánatod az agyagba simítottad?
G.I.: Igen, mindig így van.
K.M.: Nem marad kint a műhelyen kívül a világ zúgása.
G.I.: Nem, az biztos. De nem reflektálok az alkotásokban a közéleti eseményekre.
K.M.: Ismertetőjegyed a rátétes kerámia, ami egyedi, hiszen a tömeggyártásra alkalmatlan a bonyolultsága miatt.
G.I. A kezdet kezdetén 1978-ban készítettem az első bakonyi rátétes kerámiát. Ennek előzménye volt, hogy Szombathelyen, a Savaria Múzeumban felfigyeltem egy 1680-ra datálható, enyhén domborműves, karcolt, makkos életfás kantára. Lefotóztam. Mikor előhívtam, bedobtam egy fiókba. Később, 1978-ban jött a pályázat, elővettem ezt a képet. Ez alapján készítettem a bakonyi rátétes butykosokat, tálakat, és fődíjat nyertem. Attól kezdve a rátétes dolgokat készítem.
K.M.: Hogyan választasz motívumot?
G.I.: Fontos ehhez tudni, hogy a népművészetben törvényszerűségek vannak. Nem lehet egyik tájegység motívumait keverni másik tájegység motívumaival. A Néprajzi Múzeumban Kresz Mária segítségével, Varga Gáborral, Kósa Klárával napokig rajzoltunk, másoltunk, fényképeztünk motívumokat a kezdeti években. A szimbólumok jelentései annyira nem nyűgöznek le, mint maguk a formák. A madár- és virágmotívumok között, amiket használok, sok Colorádóból származik, az ottani benyomásaim alapján. Ha elkezdek valamit, már előttem a végkifejlet. Látom, milyen az edény, amikor kijön a kemencéből. Vannak előrajzolt mintáim, amit rá tudok tenni a nyers agyagra és aztán alakítom akárhogy, tetszésem szerint. Elég változatosak. Többek között szkarabeusz bogarak is megjelennek edényeimen – eredeti egyiptomi 2000 éves motívumok alapján.
K.M. A Fazekas Múzeum frissen készült kisfilmjében, amiben barátaidat, alkotótársaidat szólítják meg, Veres Gyula fazekas úgy fogalmaz, forma centrikus vagy. Ez mit takar?
G.I.: Szerintem mindenki az, akinek önálló műhelye van. Meglehet ismerni a fazekasokat a formáikról, amiket készítenek. Személy szerint szeretem az öblös, nagy edényeket, de ha régi idők fazekasa lennék, tálasnak nevezném magam. Tálakat nagyon szeretek készíteni. Pedig régen a mezőtúriak korsósok voltak, a hódmezővásárhelyiek tálasok.
K.M. Van olyan művészeti ág, ami inspirál?
G.I. A 70-es években a népzenét különösen kedveltem. Kósa Klárával jártunk táborokba előadásokat tartani, és esténként sokszor együtt énekeltük a népdalokat a fiatalokkal. Gyerekkorom óta szeretem az operát. Egyik kedvenc zenekarom a Queen. Arany János a legkedvesebb költőm a mai napig.
K.M.: A családban te vagy az első, aki művészeti pályára léptél?
G.I.: Igen. Úgy tudom. Édesanyám kórházi egészségügyi dolgozó volt, édesapám a Borostyán étterem vezetője volt, de nem tartotta velünk a kapcsolatot.
K.M.: A gyerekek viszik tovább a fazekasság szeretetét?
G.I.: Igen, de nem alkotó pályát választottak. A gyermekeim látták, hogy minden nap dolgozom, húsvétkor, karácsonykor is a műhelyben vagyok. Hozzáteszem, a feleségem mindig adott ehhez egy nyugodt családi légkört, amiért nagyon hálás vagyok. Közben mindkét gyermekünk felnőtt és négy unokánk született. Nóri lányom 33 éves, kint él Dallasban, két gyermeket nevel. Jack unokám 21 hónapos, Sophie 2 hónapos. Pisti fiam 35 éves, Budapesten informatikus, két gyermeke van, Samu 2 és fél éves, Léna négy hónapos.
K.M.: Akkor az unokák esetében még benne van a pakliban, hogy folytatják a művészeti irányt.
G.I.: Ez a jövő titka. Ami biztos, hogy a nagypapájuk nem tétlenkedik. Minden reggel felkelek 5 órakor, 6 órakor legkésőbb már a műhelyben vagyok egészen délután öt óráig. Amíg bírom erővel, így teszek, saját magam és mások örömére is. A szívem az agyagban!
Kakuk Móni
