Vannak, akik életük során igyekeznek pontosan annyi lépést megtenni, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy eljussanak valamerre. Ők átsuhannak az életen, mintha egy robogó vonaton ülnének, aminek ablakában elmosódik a vidék. Ha megmarják őket, visszasértenek, gyorsan ölelnek és kapkodva akarják végső napjaik utolsó perceiben átlátni, mi miért történt, és végül is mi végre. A textilművészek nem tartoznak ezek az emberek közé. Ők nem restek a pillanatnak élni, tapintani, húzni, emelni, ölteni, bújtatni szünet nélküli órákon át. Millió és egy kézmozzanattal alkotnak meg egy teljes művet. Ahol más hármat, ők ezret érintenek. Mozdulataik számát tekintve nem egy emberöltőt vannak jelen közöttünk, hanem száz és száz éveket. Az ő dimenziójuk az alázat, a rend, a szorgalmas munka, s ami mindezeket összeköti: az üzenet, amit közvetítenek. Vajon eléggé figyelünk rájuk?
Bach Hédi gobelinművész művei jelzőtáblák az emberiség alapvető kérdései között eltévedőknek. Harmónia, Évszakok, Mikrokozmosz, Makrokozmosz, Robbanás, Életfa, Folytonosság, Egyetemesség – hogy a művei címeiből szemezgessünk. Ehhez még hozzátartozik, hogy a munkáinak két nézete van, máshogy mutat lentről vagy fentről szemlélve, megint eltér belülről és kívülről. Kedvelt motívuma az életfa, ami magában foglalja a természet változásainak rendjét és a rezzenések, átfordulások mögötti harmóniát. Arra, hogy miért tért át 1954-ben az ifjú Bach Hédi a Kolozsvári Képzőművészeti Akadémia két év festő szaka után a textilszakra és azon belül a klasszikus francia gobelin szakirányra, több minden válaszul szolgálhat az életének eseményei közül. Mint minden igazi mese, Bach Hédi története is Erdélyben kezdődött. Az édesanyja, a székely Fekete Irén Amália 1905-ben született Vajdahunyadon, aki a háborúban két kistestvérét is elveszítette az éhínségben. Ennek fájdalma elkísérte, de fiatal lányként reményekkel tekintett a jövőbe. Apai nagymamája egyet biztosan állított, nincs szüksége arra, hogy németül tanuljon, hiszen neki úgyse lesz német udvarlója. Édesanyja, a sors pikantériájaként nem sokkal később megismerkedett a német származású Bach Artúrral, aki 1894-ben született. A vonzó férfi édesapja, Bach Károly az elsők között volt Európában, aki képezte magát a fényképészetre, mesterlevele és berendezett műterme volt festett tájképfüggönyökkel 1888-tól Gyulafehérváron és mind a hat gyermekét kitanítatta fényképésznek. Artúr édesanyja, Óriás Zsuzsanna (Bach Hédi nagymamája) 95 évig élt, így volt lehetősége mesélni az utódoknak… Vissza-kanyarodva a történethez, Bach Hédi egyedüli lányként egy művelt és ismert fényképész dinasztiába érkezett így meg 1933. március 2-án, Gyulafehérváron. Mivel Hédi édesapja gyermekkorában egy játékpuskával kilőtte a saját szemét, a műtermi kompozíciók megalkotását átengedte tehetséges feleségének, Irénnek, így polgári, elegáns otthonukban mindketten kenyérkeresők voltak. Hédi egyik nagybátyja főállású képzőművészként dolgozott, másik nagybátyja építész volt. Nem csak õk, de a szülei is gyakran bíztatták a rajzolásra Hédit. A nemzetközi változások, és a háború nem engedte, hogy a kis Hédinek zavartalanul teljenek a diákévekei, de õ ezt nem magányosan élte meg, akárhová került, mindenhol barátokat szerzett. Gyerekkorában Vajdahunyad várában játszott, ami akkoriban még nem turistalátványosság volt. Magyar óvodába, majd német iskolába járt, de német származású apja nem volt hajlandó csatlakozni a náci párthoz, így nem maradhatott tovább. Átkerült egy román iskolába, amit egy év zárda követett. A háború kitörésével francia oktatási intézménybe nyert felvételt, ami két év elteltével, a kommunizmus elterjedésével bezárásra került. Majd jöttek a kilakoltatások. Először a németek, majd az oroszok miatt kellett elhagyniuk otthonukat és a műterembe költözniük. Közben Bach Artúr haladó gondolkodású, bátor polgárként adományokat küldött a hadifoglyoknak és a zsidók deportálása idején sokakat kimenekített városházi kapcsolatai révén. Egy ízben nagyon megszenvedett jótetteiért, mert lágerbe hurcolták, ahonnan egy esztendő után tudott hazatérni. Hédi féltestvére, aki édesapjának előző házassága alatt született, Bach Oszkár ez alatt Bukarestben tanult. Újabb nehézséggel néztek szembe, amikor Hédi tizenhat esztendősen súlyos tüdőgyulladást kapott. Akkoriban nem létezett antibiotikum, így különösen kellemes fordulat lett felépülése, viszont beteges maradt és lappangó láza fel-fellobbant. A sors szövőszékén a moirák elengedték életének gyapjúfonalát és nem vágták el az ollóval. De mintha ezután minden mozdulata egy jeladás is lett volna, ami azt üzente: élek, lélegzem és ezért hálás vagyok. A szülei, nagyszülei a képet a fényképezőgéppel a legtöbb előkészülettel és míves beszélgetéssel együtt is egy délután alatt rögzítették. Míg ő egy képet akár egy évig szőtt, milliméterről milliméterre megalkotva.
Családjuk a gyulafehérvári elithez tartozott, hiszen műveltségük, haladó szellemiségük rokonszenvre talált az értelmiségi családokban. Hédi talán épp ezért eleinte az orvosi egyetemről álmodott, hiszen sok orvos barátjuk járt hozzájuk és általuk felkeltette érdeklődését az anatómia.
Az édesapjához, Bach Artúrhoz hozták fényképezni a Codex aureus-t. (A Batthyáneum egyik legnagyobb értékű kincse a híres Codex aureus, a borjúbőrből készült pergamenre arany tintával írott kódex neve a tinta színe után Arany Kódex, amely a 800-as években íródott. Jelenleg a felső fedél a londoni Victoria and Albert Museumban található, az alsó fedele a vatikáni Sacro Museo-ba került, Máté és Márk evangéliumának szövegrészeit a romániai gyulafehérvári Batthyaneumban, míg Lukács és János szövegrészeit a vatikáni Apostoli Könyvtárban õrzik- szerk.) Részt vett Enzt Gézával a gyulafehérvári székesegyház tanulmányozásában, amit fényképeken rögzített. Emellett megörökítette a mócok gainai leányvásárát, amit azelőtt senki, és gépjárművel járt Abrudbányára, a hegyekbe hetente kétszer mozgóképet vetíteni azokban az időkben, amikor az ott élők nem láttak autót sem.
A gyerekkori rajzokon megmaradt a békés gyulafehérvári otthon és a környező vidék. Akkoriban még nem sejtették, hogy ez lesz róla az egyetlen emlék, mert Ceausescu diktatúrája alatt földig rombolták…
A Képzőművészeti Akadémiára Bach Hédit másodjára vették fel. A két jelentkezés közötti időben munkát vállalt, tanult és Szopos Sándor festőművész óráira járt. 1952-tõl az akadémián két év festészet után átiratkozott a textil szakra és közben a tanári képesítést is megszerezte 1958-as diplomaszerzéséig. A kortársak között ott volt Kecseti Gabriella, Pallos Jutta, Kopacz Mária, id. Katona Bódis Erzsébet (B.A. lányának, a szintén textilművész Katona-Szabó Erzsébetnek nemrég volt nagyszabású kiállítása a Műcsarnokban.) Közben megismerkedett a szobrászóriás, Szervatiusz Jenő fiával, Szervátiusz Tibor szobrásszal, akivel egymásba szerettek. A szülei nem voltak elragadtatva választásától, mert féltették őt a művészélet nehézségeitől, de végül áldásukat adták a frigyre. Két gyermekük született, Anikó 1959-ben, István 1960-ban. Otthonuk egyben műterem és társasági szalon volt, ahol az erdélyi értelmiség színe-java megfordult. Közben csoportos és egyéni kiállításokon mutatták be műveiket. A szakmai sikerek között egymástól eltávolodva 1972-ben kimondták válásukat. Ezután Bach Hédi Kolozsváron vállalt tanári állást, román, magyar és német nyelven oktatott technikai rajzot, művészettörténetet és szövést. A Képzőművészeti Szövetség tagjaként a Képzőművészeti Alap részére ikonokat festett és ruhákat készített, kézi szövéssel. Továbbá gyermekrajzok alapján kreált nagyméretű színes faliképeket, rátétes balladaképeket. 1994-ig élt Kolozsváron, majd húsz évre Németországba költözött. Művészeti alkotótevékenységét elsősorban a francia gobelinkészítésben, a grafikában és a festészet területén bontakoztatta ki. Számos országos és nemzetközi kiállításon szerepeltek művei. Erdélyben Szervátiusz-Bach Hédiként ismerik, Magyarországon válása óta Bach Hédiként szerepel a tárlatokon. Művei közgyűjteményekben és középületekben is megtalálhatóak.
2014. óta Mezőtúron él. Házának előterében áll nagyméretű, négy üstös szövőszéke, amelyen ma már nem kezd új munkába, viszont rajzasztalához minden nap leül 90 esztendősen is. Mezőtúron Pusztai Zsolt muzeológus meghívására 2016-ban nyílt kiállítása a Városi Galériában, fiával Szervátiusz István szobrászművésszel, restaurátorral közösen, melyet Dr. Benedek Katalin művészettörténész nyitott meg. Lánya, Szervátiusz Anikó keramikus iparművész és művészetterapeuta, családjával szintén Mezőtúron él, így otthonra lelt a városban. Önállóan közlekedik és magabiztosan használja a számítógépet, amelyeken szívesen olvas a magyar történelemről, mert arról iskolában soha nem tanulhatott.
Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna neki Erdély, a szülőföldje. Soha nem unatkozik, és úgy tűnik neki, mintha a napok egyre rövidebbek lennének, ahogy idősödik. Figyeli a kortárs textilművészet alkotóit, de mint elmeséli, ő egy másik korszakból érkezett, neki mást jelentett a textil. Huszonöt faliképéhez színtiszta gyapjút használt, természetes színekkel, eleinte kísérletezve a növényi festékekkel.
Az emberek évezredek óta szőnek, készítik az öltözéket, ezzel elhozva a melegséget, a puhaságot, a harmóniát. De a szövőszéken olykor ennél is több születik: új gondolat, új üzenet, új látkép a világról. Ami se nem több, se nem kevesebb, mint a legősibb sejtszintű rendezőelv: minden egy, minden mindennel összefüggésben áll.
Kakuk Móni
Fotó: Jenei József
