A békésszentandrási Lóránt Művészház kertjébe lépve nyugalmat éreztem. Egy patikus háza volt korábban, a belső falakon
még az 1920-as években felfestett egyedi falfestés, lebilincselő atmoszféra. Megtudom, Bagi nevű patikusé volt. Lous Stuijfzand holland képzőművész bronzszobrai napfürdőztek a veranda falazatán. Az alakot öltött természeti és belső erők
által megszilárdult hidak, bárkák, templomok beljebb invitáltak minket. Ott volt egy főnixmadár is, magasabb volt, mint a többi, bár ebből nem tűnt egyértelműnek az, hogy Lous a szobor kiterjedtebb méretével egy súlyosabb mondanivalót kivitelezett vagy csupán a technikai háttérben rejlett a legendás alak nyúlánkságának miértje. Lous nem elégedett
meg azzal, hogy a „homo et natura” mottójú mezőtúri alkotótelep körül lévő természeti tárgyakat öntötte bronzba viaszveszejtéses módszerrel, hanem konstruált azokból- fejtegette Prokai Gábor a jazz dallamok után, amit Lóránt Lujza és Szilágyi Kristóf igéztek meg a szalonban. A Rembrandt városából, Leidenből származó Lous a mai napig kétlaki életet él férjével. Fél évig Hollandiában, fél évig Békésszentandráson alkotnak. Loust szobrászként ismerik többen Európában, de ott van benne a költő és a festő is- világít rá Prokai Gábor. Lengyel Kriszti később nem habozik hozzátenni, hogy a hollandok természettisztelete is áthatja Lous alkotásait. Már azon meg sem lepődök, hogy a mezőtúri Achs Károly, több kötet szerzője is a közönség soraiban ült, szintén sok kilométert utazott azért, hogy részt vehessen az augusztus 12-i megnyitón. Sokszor próbálom megérteni azt, ki hogyan lel magának kifejezési módot. Számomra a legtitokzatosabb az, ha valaki a festészetet
választja arra, hogy megossza a világgal a saját belső valóságlenyomatát. Megfoghatatlan volt eddig nekem, hogy valaki évtizedekig ecsettel a kezében kielégíti maradéktalanul a belső törekvéseit. De aznap, Békésszentandráson végre közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem a festőket. Sokkal kevésbé szól a verejtékről, az ízületi gyulladásról, az el nem ismertség terhéről, az anatómiáról, a metszéspontokról, mint eddig gondoltam. Lous festményei előtt állva megértettem: a festők a fénnyel alkotnak. Kaleidoszkópok. Égre kapcsolt közvetlen észlelők. Látók. Miközben Lóránt János Demeter mesélt arról, hogy ott volt 5 évesen, amikor a békésszentandrási duzzasztóművet átadta Horty Miklós, Szepes Mária regényében éreztem magam és akaratlanul eszembe jutott a szó: alkímia. Örök ifjúság, művészet, fényjáték, az arany misztériuma. A Lórántházban, a valaha volt patikában pedig most festéket kevernek a kenőcsök helyett. Laboratórium kicsit másképp. Törekvés az arányokra, az egyensúlyra, az összhangra és a kívánt cél beteljesítésére. Csontváry patikusból lett festő, a tökéletes fényt kereste. Ahogyan talán mindannyian. Biztos vagyok viszont abban, hogy a békésszentandrási Lóránt Művészházban közelebb kerülhetünk hozzá. Nekem aznap, kicsit sikerült és hálával tartozom érte.
Kakuk Móni
